Agapanthus adatlapja

Nos, itt Szálkán kezdtem megérteni, miért is érintenek meg gyakran az ilyen templomocskák: Mert ez a Szent József tiszteletére épített római katolikus templom szerves része a településnek, ha ma már nem is járnak misére annyian, mint rég, a közösségnek ma is fontos a léte. Nem véletlenül építették szabadon, kiemelkedve a település központjában, egy kisebb dombon, valószínűleg a legmagasabb ponton. A többszöri felújításnak köszönhetően az épület jó állapotú, érdemes hát a romantikus, fasorral kísért lépcsősoron keresztül felmenni a kis egyhajós templomhoz. És ha sikerül mise előtt vagy után érkeznünk, miként nekünk is, a helyiek rendkívüli kedvességgel segítenek eligazodni a vidék látnivalóit, közlekedési viszonyait illetően.

Némi telefonálgatás után engedélyt kaptunk arra, hogy a forgókapu alatt bebújva jussunk be a területre. Mondjuk, a mi korunkban már ez a bujkálás sem kifejezetten könnyű mutatvány. . . Sétáltunk befelé a hársfák alatt, amikor megláttuk, hogy tőlünk nem messze egy szépséges búbos banka is sétálgat, keresgélte az ennivalót. Nem is nagyon ijedt meg tőlünk. Mi viszont, főképpen a párom, igencsak megijedt a szúnyoghadtól, amely rátámadt, amint beértünk az igazi erdőbe. Sajnos, szúnyogriasztó nem volt nálunk, így ő inkább lemondott a továbbiakról. Nem igazán ideális hát meleg nyárban menni ilyen helyre, mert ahol nincs lomb, ott süt a Nap, ahol meg a hűvös erdőbe értünk, jönnek a vérszívók. De mert engem nem szerettek a kis vámpírok, én tovább barangoltam a szinte haraphatóan friss levegőben, a mélységes csendben, a meglepően nagy területű és főképpen meglepően sűrű, dús öreg erdőben, elgyönyörködtem a mocsárciprus galériában és a többi szépségben. 1867-ben sétakertnek indult a park telepítése, majd a többszöri bővítés, állománygazdagítás nyomán elérte az arborétum minősítést és a természetvédelmi területté nyilvánítást. Szerintem a látnivalók és az utak hossza alapján nem is elég az ajánlott 1-1,5 órát itt tölteni. A közel 20 hektáros park kezelője a közelség ellenére sem a Hortobágyi Nemzeti Park, hanem a NEFAG Nagykunsági Erdészeti és Faipari Zrt. Amennyire látogatóként meg tudjuk ítélni, a NEFAG mintaszerű gazdája az arborétumnak, fejleszti, bővíti a növényállományt, makulátlan tisztaságot, rendet tartanak itt, az utak és az épületek tökéletesen karbantartva. Jövünk hát még máskor is ide, lehet, hogy valamely szakmai programjukra, mert azt is gyakran rendeznek a közönségnek.

Mégis, amikor a falu szélétől szinte pár méterre megláttuk a templomot és a kolostort, az elámult meglepetéstől szinte sikongattunk. Kevés ilyen rejtett szépség van az országban! Szerencsére a templomban találtunk szakszerű ismertetőt a monostorról, valamint a Szent Mihály és Szent Gábriel templomról. Ebből írok le néhány fontos információt:
Több mint 400 évig, főleg Dalmáciából érkezett férfi szerzetesek éltek itt, templomukat is maguk építették. Az 1736-ban elkészült, de az idők folyamán teljesen lepusztult, már-már életveszélyes állapotban lévő szerb templomot és a kolostorépületet is teljesen renoválták, felújítása majdnem 10 évig tartott 1980 és 1990 között. Azóta is féltő gonddal óvják, ezért is csodálhatjuk jó állapotában az épületegyüttest, mely ma már női monostor. A kolostor összes épülete 1994 óta ismét a magyarországi szerb ortodox egyház tulajdonában van. Magyarország 40 szerb temploma közül talán a grábóci a legdíszesebb. Az oltárt a világi hívektől elválasztó, fából készült ikonosztáz feltűnően gazdag, és nemcsak azért mert egyes részei aranyfüst lemezzel vannak beborítva, hanem az ikonok száma és kimunkálásának minősége miatt is. A hatalmas kupola külön értéke a templomnak, hiszen ez nem szokásos az ortodox templomokban. És az is egyedi megoldás, hogy itt a férfi és a női templomrészt egy boltíves tömör fal választja el egymástól. Kisétálva a templomból láthatjuk a kolostort, az ivóházat, és más építményeket, kerteket is. Így összességében gazdag szakrális és művészeti értékeket ismerhetünk meg Grábócon.

Aztán a Tisza-tavi Templomok Útján című európai-uniós projekt keretében 2014-ben megújult a templom tetőszerkezete és belseje, majd a Nagykunsági Templomok Útján című projekt keretében megtörtént a templomtest teljes körű külső felújítása. Így most, hogy egy vasárnapon elmentünk megnézni, azon kívül, hogy a toronyba nem tudtunk felmenni (nem is biztos, hogy akartunk. . . ) egy megújult hatalmas templomot láthattunk. Ám helyi kísérőnktől megtudtuk, hogy ma már hiába a nagy befogadóképesség, a templom még jeles ünnepekkor sem telik meg. Kunmadaras lakói a török idők és a Rákóczi szabadságharc elmúltával, az 1711-es Szatmári béke után visszatelepedtek (vagyis nem innen-onnan érkezőkkel települt újjá, mint más falvak, városok e vidéken), s Madaras olyan rohamosan fejlődött, hogy a Nagykunságban csak Karcag múlta felül. És mivel már igen korán, az 1500-as években a Reformációt követték, így érthetővé válik, miért építették az 1768-ban felszentelt templomukat nagyra. De a kétezer férőhelyes templom csak 1860-ban nyerte el ma látható végleges alakját: Az épület klasszicista stílusú, belső elrendezésében erősen hasonlít a Debreceni Nagytemplomhoz, szószéke és úrasztala is annak hasonmása. És abban is van hasonlatosság, hogy Kossuth Lajos itt is megfordult, 1849 nyarán lelkesítette szabadságharcos híveit; Kunmadarason érte a hír, hogy az orosz cári csapatok már Tiszafüredet fenyegetik, majd népfelkelést rendelt el, és a nagykunságiak gyülekező helyéül Kunmadarast jelölte meg. Ebben a református templomban is, mint Debrecenben, őriznek egy széket, mint Kossuth-székét. Ezt azonban mi most sajnos nem láttuk, nincs közszemlére kitéve. De láttunk két, ajtóra erősített, kopjafához hasonlatos, bár klasszikus oszlopfő kialakítású faoszlopot. Megtudtuk, hogy ezeket valahonnan kintről a pusztáról hozták be, és azokra a szerencsétlen emberekre emlékeztetnek, akik a Hortobágyra való kitelepítés áldozatai lettek így vagy úgy az 1950-es évek elején. A templom egyik kis beugrójában tablók is szólnak történelmünknek erről a gyászos fejezetéről. És hogy ez mennyire része a helytörténetnek: a település kis parkosított főterén, a II. világháborús emlékműnél külön tábla őrzi a kitelepítés áldozatainak emlékét, erről láthatunk is fotót Ugor bejegyzésében.

Néhány pecás és néhány vendég a hihetetlenül szép kilátást nyújtó elegáns teraszon, ennyi volt a forgalom. Egyébként pedig csend, nyugalom, béke, természeti szépség!

Jeles évben, 1900-ban adták át a budai polgároknak, hogy nekik is legyen már vigadójuk, ne csak odaát a pestieknek. És ebben a nagy akarásban felhúztak egy akkora oszlopos, timpanonos stb. építményt, amiről azt hinné a kései utód, hogy inkább valamilyen rangos kormányzati hivatalnak készült, nemcsak úgy hangversenyek, táncmulatságok, polgári igényű miegyebek tartására szolgált. Mostanában, a 2000-es években szépen felújították a kívül eklektikus, belül szecessziós stílusú, de ott is meglehetősen impozáns méretezésű épületet, és lett belőle, nyilván a korábbi szerepeit is követve, a Hagyományok háza. Csakhogy: a nagystílű, pompőz környezetbe nemigen passzol a funkció, lóg, mint tehénen a gatya és az átriumos körfolyosón idegennek ható népies ruhák. A Sisi és a népművészet A csipke vonzásában című kiállítás viszont nagyszerű élmény volt, annak ellenére is, hogy a bemutató címe és a látott tárgyi tartalom nem egészen volt szinkronban. Amit viszont a kihelyezett szakszerű, tartalmas ismertetők ellenére is határozottan hiányoltunk, az egy nyomtatott kiállítás-ismertető. A válasz: erre már nem jutott pénz. . . !

Az avató ünnepségen el is hangzott, hogy a szobor magába foglalja Tolna megye jellegzetes vidékeit, időben átfogja az ezer esztendőt. Az alkotást a megye Millenniumi ünnepségeinek keretében 2009-ben leplezték le, azóta egyike a tér számos szobordíszének.

Nem túlzás hát, amit a kiállítók honlapján írnak, miszerint kultúrtörténeti jelentőségű most ez a bemutató, hiszen egy jelentős alkotó eddig nem ismert képei kerültek a válogatásba, amelyek ugyanakkor kortörténeti dokumentumok is. Ezek a fényképek a kultúránk részeként őrzik a múltunkat. írják. Egy rendkívül erős alkotó személyiség rendkívül erős hatású fotóit állították ki most az Aranytízben, és nemcsak színház/film, hanem a Keleti Évától talán kevéssé ismert riportfotók tematikában is. És mindezt nagyon profi módon bemutatva. Nem tudnám megmondani miért, mert nem értek a kiállításrendezéshez, de ezen a kiállításon nem tud a látogató szabadulni, nyilván nem is akar, az erőteljes hatástól, amit a képek gyakorolnak rá.