Agapanthus adatlapja

Majd besétálva az épülethez kiderül, hogy sikeresen megtalálta a Szent Péter apostol templomot. A román stílusú templom 1230 körül épülhetett, majd a 1415. században gótikus stílusban bővítették. A hosszú századok során viselte a magyar történelem minden baját, csapását, de azért többször is végeztek rajta felújítást. Legutóbb 2001-ben az Árpád-kori falusi kis- és romtemplomok millenniumi program részeként újra restaurálták. Így most jó állapotban látja, aki felkeresi, és lerója a belépődíj obulusát. És hát van itt egy-két szokatlan érdekesség is. A karzatra például külső falépcső vezet fel az északi falon, amit az 1929. évi tatarozáskor építettek. A falakat belül díszítő freskók elpusztultak, helyettük, hogy ne maradjanak a hívek útmutatás nélkül, a hajóban és a szentélyben latin nyelvű énekeket, valamint bibliai idézeteket festettek fel, amelyek ma is láthatóak. A magyar nyelvű idézetek az időben kerülhettek a falra, amikor több mint 100 évig a reformátusok használták a templomot. Vélhetőleg a templom minden akkori lelkésze felíratta a számára kedves szövegrészeket. De vajon melyikük kívánságára került falra Pál apostol Korinthusbeliekhez írt leveléből az idézet, miszerint: Az asszonyi állat az ő urát el ne hadgya. . .

És hogy ezt milyen sikerrel, minőséggel sikerült megtenniük, azt igazolja, hogy az Őri Art Inn megkapta a vendégházaknál legmagasabbnak számító 4 csillagos értékelést. Stílus, kényelem, idilli béke, kulturált szolgáltatás és kiszolgálás. Mindez két személynek franciaágyas szobánként a magasnak nem mondható 38 000 Ft / éj + IFA árért. Csakhogy szokatlan módon ebben a szobaárban nincs benne a reggeli, azt külön kell kérni és fizetni érte 4900 forintot személyenként naponta. No, ez már mondható kicsit soknak, különösen, hogy az ilyen szinten másutt is szokásos kínálat fogadott bennünket reggelenként. Volt ugyan egy-két, nem különösebben magas minőségű, helyi termék az asztalon, de zömmel bolti élelmiszerek.

Amihez természetesen az is hozzájárult, hogy a polgármesterasszony nagyon személyes hangvételű, a maga által is átélt, véghezvitt cselekedetek felelevenítésével avatott be minket a helytörténetbe. A ház eredetileg a helyiek összefogásával épült az l800-as évek végén, mai szóhasználattal élve szolgálati lakás céljára a nagyrákosi kovácsnak és családjának. Miután az utolsó család is kiköltözött belőle, minden az enyészeté lett. Az épület sorsát azonban a falubeliek a szívükön viselik, ezért az 1990-es évek elején megszületett a rekonstrukció gondolata. Csakhogy a munkálatok megkezdése előtt az épület tetőszerkezete teljesen leégett, így késett a felújítás. Pályázati pénzeknek és a helyiek nem lanyhadó lelkesedésének köszönhetően csak elkészült a zsúpfedeles műemlék tájház, amelyben négy helyiséget alakítottak ki, tisztaszobát, konyhát, kamrát és hátsó szobát. A berendezés, a felszerelési tárgyak az 1920-as évek hangulatát idézik, ahogyan akkoriban éltek az itteniek. Nem biztos, hogy a berendezés mindenben autentikus és szakszerűen bemutatott, de főként a konyhában időzve könnyen a 100 évvel ezelőtti életbe képzelhetjük magunkat, miközben a csak evidékre jellemző fűtési, főzési alkalmatosságokkal is megismerkedhetünk. A kovácsműhelyben pedig kalapálgathat egy kicsit a látogató.

A rendezvény két napjára ugyanis olyan tömeg lepi el Őriszentpétert és Szalafőn az egyébként tündéri Pityerszert, hogy szinte nem is látni mást, mint a rengeteg embert. Pedig azt mondják az ottaniak, hogy van ennél nagyobb tömeg is, a június végi Őrségi Vásáron kétszer ennyien szoktak tolongani. De persze voltak szép, érdekes részei a fesztiválnak. Számunkra az volt az igazi autentikus élmény, amikor a rendezvény előestéjén Nagyrákoson a település polgármesterasszonya mutatta meg a vendégeknek a tájházat és a kovácsműhelyt, majd pedig az ő irányításával múltidéző tökmagköpesztésen, vagyis tökmaghámozáson, egyúttal közös nótaéneklésen vettünk részt a falu kultúrházában. Aztán másnap délelőtt a még nyárvégi hőségben elszabadult a tömeg-fesztivál, pillanatok alatt megtelt Őriszentpéter központja, tele lett a kirakodóvásár és a termelői piac emberekkel. Azt viszont pozitívumként kell említeni, hogy minden láthatóan jól begyakorlottan szervezett volt, semmiféle galiba nem zavarta meg a vásári hangulatot. Mindenütt hangulatos tökös díszek színesítették az utakat, parkokat. Mi mégis átmentünk Pityerszerre, hátha az Őrségi Népi Műemlékegyüttesben közelebb kerülünk a vidék igazi arculatához. Rosszul indult ez az ismerkedés, mert az ottani rendezők nem igazán voltak urai a helyzetnek, ami a rengeteg autó parkolásának megszervezését illeti. De elsimult ez a dolog, és belevetettük magunkat a tömegbe. Mondhatni, itt azért több helyi specialitással sikerült megismerkedtünk. Ősi eszközön bemutatták például, hogyan lesz a tökmagból olaj, faraghattunk töklámpást, beszélgethettünk helyi kistermelőkkel, akik maguk árulták portékáikat. Levezetésképpen vasárnap Magyarszombatfára mentünk, ahol a Fazekasház udvarán volt az előzőeknél jóval kisebb, barátságosabb rendezvény. Itt nem is kellett fizetni a belépésért. Viszont hiába, hogy déli 12 után pár perccel érkeztünk, a népi ételekből már alig maradt eddigre. Élveztük kicsit a valóban nagyon szép, békés környezetet, az emberek nyitott kedvességét, majd visszamentünk az őriszentpéteri tömegbe. . .

Nem nagy igény a Balaton-part legtöbb szálláshellyel rendelkező városában. Gondoltam. . . Aztán hamar belevesztem a nehézségekbe, szinte több időt töltöttem a kereséssel, mint amennyit végül Siófokon voltunk. Merthogy sok szálláshely szeptember 15-ig van nyitva, utána bezár. A nagyobb szállodák ilyenkor konferenciáztatnak, az egész ház tele van náluk. A kisebb, butikhotel jellegű helyek pedig sorra mondták, hogy náluk éppen tulajdonosváltás van, amíg ez nem rendeződik, nem fogadnak vendéget. . . Ehhez tudnék mit hozzáfűzni, de nem teszem. Végül volt mégis két-három címem, amelyek közül választhattunk. Ehhez azonban már felhívtam a helyi Tourinform Irodát, segítsenek az ismereteikkel. És mert az ő javaslatuk megegyezett a nálam is első helyen lévő Villa Marina Inn-nel, ide foglaltam le a két éjszakát. Az ügyintézés gyors, korrekt volt minden szempontból. Megérkeztünk hát a kikötőnél lévő, a Balaton-parti rózsakerttől pár lépésnyire lévő valóban villa épülethez. Valamikor a múlt század 20-as, 30-as éveiben épülhetett és nemrég lett rendkívül igényesen felújítva. Kicsit olyan, mintha nem is villa, hanem egy romantikus várkastély lenne. Belépve azonban modern elegancia és kényelem fogadott bennünket. És egy kedves fiatalember, akitől megtudtuk, hogy mi vagyunk az egyedüli vendégek. Így lettünk villalakók! Egy hatalmas szobában, amelynek négy oldalából három majdhogynem üvegfalnak mondható a hatalmas ablakokkal. A reggeliért pedig csak a villával szimbiózisban lévő népszerű Mustafa Étterembe kellett lesétálnunk. Mindez nem volt olcsó, de csodás volt! Csak ajánlani tudom!

Elolvastuk a tájékoztató táblán is a szöveget, miszerint nem minden falunak volt pénze templomot építeni, ezek a települések haranglábat emeltek. De vajon miért kinn a falu szélén, még ha nem is messze a házaktól? Talán mert így biztosan eljut a harangozás hangja mindenkihez. És ez a lényeg. És ha már ott bámészkodtunk a késő nyári déli verőfényben, észrevettük, hogy a harangláb melletti kis réten őszi kikericsek nyílnak, lilás rózsaszínbe vonva a zöldet. Virágos béke a végeken.

Alábbi, két évvel ezelőtt tett értékelésében Ugor kolléga is megemlíti a beteg fákat, és igen, mi sem értettük, vajon hajdan miért ültették itt a platánokat egymáshoz olyan közel, hogy felnövekedve elveszik egymástól az életteret, hát persze hogy betegek lesznek. Nem tudták, mekkorára nőnek ezek a fák? De úgy tűnik, más értékekkel sem nagyon tudnak mit kezdeni. A Sió és Hullám Szállók 130 éves ikerépületeiben, ahogyan a kolléga írja, a közelmúltban két főiskola is próbált prosperálni, de a helyiek szerint nem nagyon akaródzott az ifjúságnak a tanévben jobbára kihalt Balaton-partra jönni tanulni. Ám mégis úgy tudják, most egy egyetem nyitna itt fakultást. Addig is a valamikor szépen felújított épület poros, pókhálós kísértetkastélyt játszik, falán József Attila elkoszosodott domborművön szomorkodik.

A főnök úr azonban meggyőzött bennünket, hogy maradjunk, foglaljunk helyet a söntés előtti három asztal valamelyikénél. Maradtunk. Az italaink pedig máris az asztalon voltak. Az étlap csárdához illő meg nem is. A férjem ropogósra sütött csülköt evett, ami egy klasszikus az ilyen helyeken, és itt jól is csinálják. No, de amit én választottam, az már egy komoly újítás. A klasszikus ropogós kacsacombokhoz ugyanis a gazdag köretben snidlinges burgonyapüré, pezsgőben párolt káposzta és fahéjas szilva dukált. Nagyon finom volt. Ráadásnak pedig ebéd közben és utána rendkívül kellemes, tartalmas beszélgetést folytattunk Jánossal, a főnök úrral. És közben az eső is elállt, tele hassal, jó hangulattal indultunk hosszú utunkra hazafelé.