Agapanthus adatlapja

A pincér gyorsan az asztalunkhoz jött, pillanatokon belül hozta is nekem a kis adag szilvás Unicumot. Már ez sem volt tökéletes felszolgálású, de még nem tudtuk, hogy csak a kezdete a súlyosabb problémáknak. Innentől kezdve ugyanis majdnem minden elromlott, sőt kifejezetten rossz lett. A rendeléstől kezdve kb. háromnegyed óráig semmit nem kaptunk enni! Közben az utánunk jövő vendégek két asztalnál is már vígan fogyasztották ebédjüket. Mi viszont egyre elcsigázottabban hallgattuk a rémes háttérzenei egyveleget, amivel szórakoztatni hiszik a vendégeket. Amikor már kopogott a szemem az éhségtől, szóltam a pincérnek, hogy ennyi idő alatt legalább egy töpörtős pogácsát hozhatott volna, hogy ehessünk valamit. Ekkor beszaladt a konyhába, és hozta végre a két főételt. Hozzátéve, hogy a szakács elnézésünket kéri. Üzentem a szakácsnak, hogy tanuljon meg inkább főzni, úgy ahogy egy étteremben kell. A két főétel közül csak az egyik volt frissen készült, ám ennek az elkészítése sem telhetett annyi időbe, amíg vártunk rá, miközben sokáig nem is volt más rendelés az étteremben. A Falusi legényavató néven kínált étel ugyanis csak egy burgonyás palacsinta raguval megtöltve. Erről a töltelékről azt írják az étlapon, hogy szárnyas és sertés húscsíkok csípős paprikával, paradicsommal és gombával. Hagymát nem említenek, pedig hát a ragu nagy része az olcsó hagyma volt, a sertéshús pedig bolti minőségű baconcsík. Ráadásul a csirkehús darabkákkal együtt, összesen sem lehetett öt deka a hús, amit kaptam a 3400 forintos ételben. De legalább a palacsintát tudná a szakácsuk rendesen megcsinálni! Az egyik oldala ugyanis fekete foltosra volt égetve. A párom marhapörköltet evett, középszerűnek mondta. A desszertként rendelt túrógombóc előírásszerűen könnyű volt, de ez már nem segített az addigiakon.

Minden általunk elért információ-forrás azt írta, hogy szombaton 17 óráig van nyitva ez a hely. Ehhez képest 14 órakor belépve a teljesen üres étkezőbe, arról tájékoztatott bennünket a pultban ácsorgó kiszolgálónő, hogy már csak menü van: csontleves és óvári szelet párolt rizzsel. Különösebben nem örültünk a valójában nem is kínálatnak, de messziről jöttünk, éhesek voltunk. Valamit csak kellene ennünk. Erre megmutatott a kiszolgáló egy tányéron néhány hideg, összeaszalódott sajtos húsdarabot, hogy ez lesz felmelegítve az óvári szelet. Hitetlenkedve csodálkoztunk, hogy ezt így mégis hogy gondolja. Nem is értettem egy ideig, hogy tényleg azt mondja-e, amit érteni vélünk, bár valójában nem értjük. Mert éttermi ebédnek nagyon nem nézett ki az a szerencsétlen maradék valami a tányéron. De hiába reméltem, hogy ezek a taplóhúsok csak minták érték nélkül, és valaki a konyhán mégis süt nekünk ebből frisset. Az ebédajánlat húsokról kiderült, hogy azt reggel 8-kor készítették, azóta várják jobb sorsukat mindenre vevő vendégek formájában. . . Nem mi voltunk azok! Elképzeltük ugyanis a megmikrózott cipőtalpat és mellé az ugyancsak melegített száraz rizsköretet, és nem kértük a menü-ebédet. De hogy másban se reménykedjünk, még azt a tájékoztatást kaptuk búcsúzóul, hogy nincs másik étterem itt a kisvárosban. Ki hogy nevezi. A lényeg, hogy mi pár perc múlva már egy igazi vendéglátóhelyen voltunk, és frissen készült, remek ételt ehettünk. De a Park Étteremben felkínált maradék helyett egy párizsis zsömlét is többre értékeltünk volna a vegyes boltból. Ehhez képest azt hallottuk, hogy az önkormányzat a remek kis szálláshelyet, ahol éjszakáztunk, arra az üzemeltetőre akarja bízni, aki ezt az éttermet viszi. Nem kellene még ezt újra megfontolni?

Talán hamburgerező a szokványos meghatározása, de ez a hely, nagy szerencsénkre, sokkal több annál. Kellemesen modern berendezésű, ragyogóan tiszta csöppnyi büféhelyiség, ahová beléptünk, mert november utolsó napján kint a teraszon mégsem akaródzott leülnünk. Profi módon hozzáértő és kedves ifjú hölgy vett gondjaiba bennünket, eléhezett vándorokat. Gyorsan és pontosan átlátta, hogy mi az a korosztály vagyunk, amelyiknek a hagyományosabb éttermi kínálat felel meg inkább. Így hamburger helyett kaptunk zsömlébe helyezett frissen sült csirkemellfilét, majonézzel és zöldekkel gazdagon, plusz még a hely specialitásaként finom szószt is mellékeltek a tálcára. Volt még mindehhez steakburgonya és az éttermekben szokásos unalmas káposztasaláta helyett egy nagyon ízletes, ropogós káposztás kreáció. És az étkekhez illő színvonalú, kitűnő ízvilágú sört kóstolhattunk, amit a szomszédos Szabadkígyóson főznek. Így kell ezt csinálni, korszerű, színvonalas vendéglátást. Köszönjük! Ha nem laknánk innen nagyon messze, örömmel jönnénk máskor is.

Az étel-italkínálat a Városháza parkban kifejezetten szerény, kevesen is vették igénybe. Aminek az árát össze tudtuk hasonlítani, az itt drágább volt, mint a Bazilika előtti Karácsonyi vásárban. Nekünk ennyi volt, kevés volt! Este biztosan nagyon más, de nappalra is kellene valami többet kínálni a vendégeknek, nemcsak a korcsolyázási lehetőséget.

Az egyébként jobbára zártkörű rendezvényekre megnyitott épületben alig több mint két hétig a Római Magyar Akadémia egykori és kortárs ösztöndíjas művészeinek Mostan csodás álmok jönnek című, csoportos kiállítását lehet megtekinteni. Kiegészítve az ehhez a stílusirányzathoz kapcsolható más művészek képeivel is. De hogyan is került ide anno ez az olaszos, neoreneszánsz épület, amely a főváros egyik legszebb belvárosi palotája, és miért hívják Kincsem-palotának? A mindössze egyemeletes, mégis jelentékeny nagyságú házat Blaskovich Ernő építtette 1878-ban, aki a legendás Kincsem versenyló büszke és dúsgazdag tulajdonosa is volt. A palota nemcsak az építtető lakhelyeként, hanem reprezentációs célokra is szolgált: Pazar fogadások, lakomák helyszíne volt, melyeken nemcsak a magyar arisztokrácia, hanem európai királyi családok is részt vettek. Ehhez illően volt nagystílű az épület belső kialakítása, berendezése. Ami viszont adott esetben talán érthető, egy nagyvárosi palotánál mégis igencsak szokatlan: amikor Kincsem nem a pályán volt, a ház belső udvarán, a számára épített istállóban lakott, amely ma is látható. Hogy valójában mennyi időt töltött a nagyváros közepén a csodaló, azt persze nem tudhatjuk. Mindenesetre Nagy Géza szobrászművész élethű szobrával állítottak itt neki emléket. Az udvaron és a belső terekben pedig további remek állatszobrokat is láthatunk a művésztől. Szerencsére a háborús ostromot viszonylag épségben átvészelte a palota, megúszta az átalakításokat is. De azért az idő és az ide nem illő lakók, használók megtették a maguk romboló hatását. Ennek ellenére annyi szépséget őriz az épület a múltjából, hogy akár egyfajta időkapszulának is érezhetjük, amikor a termeiben elvarázsoltan bolyongunk. Foszladozó selyemtapéta a falon, megkopott tölgyfaparketta, a nagyságuk, súlyuk miatt ellophatatlannak bizonyult gyönyörű csillárok, hatalmas velencei tükrök a falakon, ezek és ilyesmik adják a gazdagság megkopott visszfényét. És akkor ebben a miliőben éles kontrasztként egyszer csak szembetalálkozik a látogató a modernizmus magyar festészetének kiváló alkotásaival. És nem is tudja hirtelen, mit csodáljon jobban, a környezetet vagy a képeket. Rendkívüli, ritka élmény lenne önmagában is egy lepusztultságában is szép, lakatlan épület megtekintése, a képzőművészeti tárlattal egyesítve pedig egészen különleges. (Ha lehetne, 10 pontra értékelném itt az élményt! ) És attól sem kell félni, hogy a lényegében üres épület jéghideg falai között megfagy a vendég, ugyanis a ház jól fűtött, a világítás a nézelődéshez megfelelő a festmények környezetében is. Ilyen szinten már megoldották a komfortosítást. Az igazi, nagy felújítást 2026-ban tervezik elindítani. Kialakítanak majd itt luxusapartmanokat is, de mert lesznek közösségi és rendezvényterek továbbra is, remélhetjük, hogy a nagyközönség számára is lesznek nyílt programok.

A maga nemében kifejezetten szép, ma is szinte újnak látszó létesítmény a közönség számára kínált szolgáltatásai sokrétűek: 34 méter magasan lévő kilátó, művészeti galéria, mászófal, kávézó és bár, valamint rendezvényhelyszín várja a látogatókat egész évben. A 34 méteren lévő kilátószintig külső lépcsőn lehet feljutni, a mászófal pedig 10 méter magas, van tehát az erőkifejtésre lehetőség. A földszinten körbefutó bárban lehet előre erősíteni, utána pihegve italokat kortyolgatni. Mi egyik mászásra sem vállalkoztunk, sem a lépcsőn, sem a falon, csak megszomjaztunk a nagyerdei sétától, ezért tértünk be egy délelőttön. Kicsit sivár, kicsit koszosak a fotelek, de este, ami egy bár csúcsidőszaka, ezek nyilván nem látszanak a hangulatvilágításban. És ha már világítás, esténként nagyon szépen, váltakozó színekkel van kivilágítva a torony. Mi mindig megcsodáljuk. És a hétvégi bulik zenéje sem szokott a környék számára zavaró lenni, jó a zene és illedelmes időben befejezik. Összességében tehát a Nagyerdő fontos kulturális, szórakoztató intézménye lett egy működő víztorony. De talán nem minden korosztálynak.

A világörökség részeként számon tartott építményen természetesen voltak felújítások, javítások az idők során, legutóbb 2021-ben. Most tehát, amikor egy héttel ezelőtt elmentünk a Dömötör-napi őszi Behajtási Ünnepre, teljesen rendben lévő hídon várhattuk, nézhettük az állatok behajtását. Ja, hogy helyenként már ismét lemállott róla a festék? Két évvel ezelőttről rendkívüli élmények emlékét őriztük az akkori Behajtási Ünnepről, most kicsit szerényebbnek láttuk a hídon való bevonulást. De amit láttunk, az most is elbűvölő volt: az állatok és a velük teljes összhangban együttműködő pusztai emberek harmóniája.