DEndre adatlapja

Meg is volt a közös téma, sorra vettük az énekeseket, az ő kedvence a jelenlegi, név szerint Tóth Attila, nekem az első, Kalapács, de ennek már nincs sok köze a helyhez. A sós sütik átlagosak voltak, 550 forintot fizettem kb 2x10 dekára.

(900 ft) Tisztes négy pont. Képek nincsenek még letöltve. Ha el nem felejtem, pótolom.

Egyébként az a tapasztalatom, hogy Szigetszentmiklóson nagyon jó a kedves pultosok aránya. Egy kicsi burgert kértem, alapjáratút, ami western névre hallgat. Szépen megpirították vaslapon a zsemlét is. A húst nem sütötték rommá szerencsére, öszességében tisztes négy pont volt ez a teljesítmény. Nem élboly, de azért meg lennék békülve, ha ez lenne a fősodor. 650 forintért ez így rendben van.

Annyira meggyőzőek voltak az előételek („Répa, retek, mogyoró”, valamint „Vöröstonhal, zeller, gránátalma”), hogy bár elsőre (mivel már a második ebédem volt ez ugyanazon a napon) nem kértem főételt, mégiscsak rendeltem egyet, hogy lássam, mit nyújt ez a szakácszseni (név szerint, mint megtudtam, Krasznai Norbert, ex Monk’s bisztró) a főétel műfajban. A főétel (sertésszűz, vadasan zsemlegombóccal) is jó volt, sőt, nagyon jó, de az előétel katarzisát nem tudta elérni. Közelítette viszont azt a desszertfront két produktuma, a „Panna cotta, rebarbara eper” valamint a Pisztácia, málna, étcsokoládé”. Igazságtalanság lenne ezektől elvárni a „soha jobbat” szuperlatívuszát, maradjunk annyiban, hogy mindkét desszert kiváló volt, szépen tálalt, íz- és állagjátékokban gazdag. Alkotójuk, mint megtudtam, a kedves, csinos, szakmailag is csúcsteljesítményt nyújtó felszolgálótól, Barna Zsanett (ex-Onyx). A Societe annyira jó volt, hogy ebédmenüt enni vélhetően még visszamegyek, bár ritkán térek vissza valahová abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ha az ember Aradról igyekszik követni a főváros burjánzó gasztronómiai világát, akkor mindig akad új hely, ahová muszáj elmenni. De ezért a pénzért (3100 ft három fogás) ezt a minőséget még sehol nem volt szerencsém tányéron látni és ízlelni. S ebben még egy pohár jó bor is benne volt. (Haraszty pince, Etyek, Pinot Noir)

Be is mentem, pont azt találtam bent, amire számítottam, lélegzetelállító századfordulós eleganciát, a New York kávéházban láttam hasonlót. S mindez felújítva, ahogy illik, csillogó-villogóra. Mint megtudtam, előző nap nyitottak. A felszolgálóval kiválóan lehetett beszélgetni, élvezet volt eszmét cserélni Vele, megtudtam azt is, hogy Kovács Árpád a séf, aki korábban a Café Pierrot konyháját vezette, illetve Berényi András, aki a Bocuse D’Oron segítette a magyar csapatot (ezt már a felszolgáló mondta, ennyire nem voltam képben). Jó belépő, mit is mondhatunk. A reggeli menü izgalmas volt, alig tudtam választani, mert azért agyon sem akartam magam enni. Kértem végül egy rament azzal a feltétellel, hogy adnak hozzá zöld koriandert és nyers chilit. 1700 ft volt életem legjobb ramen levese Budapest egyik legelőkelőbb helyén. Mondom a pincéremnek, hogy ez annyira jó volt, hogy ennék egy desszertet is. Nem volt még ebédidő, de megegyeztünk egy Rákóczi túrós átiratban, ami szintén finom volt, de azért érződött, hogy nem pastry séf készítette, ezúttal elmaradt a katarzis, a meglepetés, az „ilyen jót még nem ettem”- hatás, amit sok helyütt adnak a desszert-kompozíciók. Alul morzsa, rajta ízletes nyers túrókrém, tetején tojáshab kajszi-dzsemmel. Gigantikus adag. Voltaképpen inkább a tálalás volt formabontó, meg hogy nem sütötték meg, csak konyhai sárkánnyal pirítottak rá. A kenyerek is kiválóak voltak, mint megtudtam, a Pékműhely készítette őket, ami nem lepett meg, ez volt az én tippem is, miután tisztáztuk, hogy nem a Pipacstól származnak. Préselnek különféle leveket, egységesen 400 forintért decijét és egyetlen decit is kihoznak egyféléből. Kértem kiwit, céklát és körtét. Kiváló élmény volt a Félix Kitchen, jó lenne egyebeket is kóstolni itt.

S ez nagyon fontos. Ez adja az élmény sava borsát. A 18. esztendejében járó nagyobbik fiammal és jóbarátjával tértünk ide be, miután távoztunk azt mondja a csemete: „rájöttem, hogy szeretek borbárokba járni”. No, ennyit számít a kiszolgálás. Kiskora óta iszik bort, borversenyre is vittem sokszor, együtt kóstoltunk számtalanszor, de ehhez a vallomáshoz a jelek szerint a Kóstolom borbár élményére volt szükség. Kóstoltunk 0,75 deci (azaz 75 ml) Laposa Kéknyelűt (800), Streit Zagonyi The Union 15 nevű borát ugyanazon mennyiségben (900) valamint egy újabb Ludányi pince (András, József, Béla és Balázs mellé) „Just a Fucking good Grüner Velteliner” (600) nevű borát. Az árak egyébként magasak, mi igyekeztünk az olcsóbb borok közül szemezgetni.

Volt néhány akciós sör, azokból is töltöttünk magunknak, továbbá a nem ismertekből meg a legjobbakból. Kóstoltunk vagy hétfélét. Ittunk cidert is. Remek élmény volt ismét. Még megyünk.

Kértünk egy deci Sauvignon Blanc-t az Etyeki Kúriától (570), egy deci Signature Chardonnay-t Malatinszky Csabától (540), valamint egy deci Furmintot a Kreinbacher pincétől (570). Jó volt itt üldögélni a nagyobbik fiammal meg a legjobb barátjával. Ittunk volna pezsgőt is, de az árak elriaszottak. A borárak, mint látható, abszolút emberiek. Jó helyet jegyez ismét Bíró úr, minden elismerésünk!