DEndre adatlapja

A halászlé is ízletes volt, kár, hogy pangasiust tettek bele betétként. A borlapot lehetne bővíteni, jó lenne 2014-ben nem kínálni 2012-es rosét, de ezzel együtt jól éreztük magunkat itt, megtartjuk a helyet jó emlékezetünkben.

Megkockáztatom, hogy a legjobb, amit eddig kóstoltam. Asztaltársam karalábéfőzeléke hasonlóan zseniális volt, az ember nem hinné, mit ki nem lehet szedni egy ilyen ételből. A rántott borjúvelő, a főzelék feltétje azt adta, amit adhat, finom volt az is. A túrótorta meggyfagylalttal újabb katarzis. A vaníliadesszert nem győzött meg, a tojásos galuska viszont finom volt.

Így voltunk a Hanoi-jal is, mely sokkal esztétikusabb, rendezettebb a többinél, kifejezetten jól éreztük magunkat. Az árak valamivel magasabbak, de azt nem bántuk. Ettünk tekercseket is, azok is ütötték a mércét. Visszavágyunk.

A srác kissé hülyére vette. )
Ezen kívül egyébként csupa jót mondhatok. Baráti árak, korrekt minőség, Brutal Bitter csapon, öt kézműves pincéből hármat nem ismertem, ami azért nem nagyon jellemző, hiszen majd minden borászati rendezvényen ott vagyok, nem szólva a kocsmatúrákról. Úgyhogy volt mit kóstolni. S persze, az, hogy nem ismertem a pincéket, messzemenő elismerés, mielőtt bárki félreérti. A vegyes tál is finom volt, rajta sütőtökkrém, céklakrém, medvehagymapesto, humusz, hozzá melegített pita. No és egyszerre mintegy meglepetésszerűen free elemeket is magában ötvöző remek jazz-koncert. Jó volt ott lenni.

Megkérték az árát, 1900 ft volt a 3 deci, de nem sajnáltam. A tulajdonossal is jót beszélgettünk, alig várom, hogy még benézzünk ide. Budapest egyik legjobb borozója, ehhez képest neten alig lehet nyomukat lelni.

(A kiszolgáló kislány nem hallotta még, hogy prószának is mondják ezt az ételt, mely egyébként forog még cicege és lapcsánka néven is. Azon külön csodálkozott, hogy a prószát Egerben, az Ő szülővárosában láttam étlapon, valami lóról elnevezett (Három csikós? Vagy simán Csikós borozó) kocsmában, ahol ételeket is adtak, a Dobó téren. De hát mindez húsz éve volt, a kislány akkortájt születhetett. A sör rendben volt, a tócsnit nem sütötték frissen, de azért szerettük.

Úgyhogy miután egy közeli abcben utánpótoltam az elemeket a fényképezőgépemben, benéztem a Srófba, mely kívülről igen autentikusnak tűnt. Kedvesen fogadtak, mondták, hogy lent asztalt is kapunk. Úgyhogy rövid időn belül elfoglaltuk asztalunkat a hangulatos pincehelységben, kiválasztottuk az ételeket és vártunk. Beszélgettünk s megint vártunk. Negyven-negyvenöt perc elteltével kezdtünk idegesek lenni. A hiteles háziasszonyi imázzsal rendelkező, kedves, tulajkinézetű felszolgáló hölgy próbálta kezelni a helyzetet, de már elég nehéz volt. Olyannyira, hogy még a kör ingyen italról is lemondtam a magam részéről, de társam csak kért egy kör unicumot (ami valóban nem került fel a számlára) s ezzel részéről olyannyira le volt zárva az elégedetlenség, hogy másnap is ott vacsorázott. (Húsz perc alatt ételhez jutott amivel meg volt elégedve. )
Végül több mint egy óra várakozás után megkaptuk ételeinket. A gulyásleves finom volt, a tócsniba rejtett szűz dettó, a Srófburger is megérdemelte azt a 8 pontot, amit a Gault Millau tesztelői a 20-as skálán adtak neki a nagy hamburgerteszt keretén belül, a kacsamell viszont kevés volt és technológiai szempontból sem verdeste az egeket. A 450 ftért sörfalatkaként kínált tőkehalból készült fish and chips abszolút rendben volt, s az ipari sör is frissnek találtatott. Összességében nem volt rossz a Sróf, de azért ahhoz, hogy ismét meglátogassam, legalább valami izgalmas sört kellene csapra verjenek vagy akár palackban kínáljanak. S hogy el ne feledjem, a zene, az jó volt: előbb swing, majd blues a javából.