Eme döccenőn túljutva, bevezettek minket az objektumokba. A zuhanyzó függönyén patinás penészfoltok bizonyították hoyg a hely nem mostanában nyitott, tekintélyes múlttal rendelkezik. Tv, hűtő, valamint egyéb, a civilizációra oly jellemző és oly felesleges tárgyak nem rontották a ház kellemesen recski büntetőtáborra emlékeztető jellegét, olyannyira, hogy konnektorból is csak egy darab jutott minden szobára, azok is általában a falból kitépve hirdették nem oda valóságukat. Az ágyneműbe beleivódott a cigi, a sör, és a sok, ott eltöltött szerelmes éjszaka illata. EZ már csak azért is praktikus, mert nem kellett összehajtogatással szenvedni, egyszerűn az éjszaka elteltével maguktól beálltak a sarokba. A szállás után jött a következő üdítő színfolt eme pompás vendéglátó objektumban, az étterem! Ki van írva, hogy 12:30-tól 14:00-ig van az ebéd, ámde, az nincsen, hoyg aki itt enni akar, annak nem elég, hogy jelzi a foglalásban, majd elmondja az őket fogadó személyzet tagjának, hanem súlyos kanosszát kell bizony járnia, hoyg ételhez jusson, biztosítva ezáltal családja és saját maga túlélését. A sebességgel semmi gond nem volt, történelmi léptékkel, ha nézzük, akkor egy szempillantás alatt kész volt az ebédünk, némi savanyú leves és mátrai borzaska. Ezeknek a felszolgálása netto 2 óra volt. Ha az ember neadjisten arra vetemedik, hogy inni is akar, akkor fel kell kötnie a gatyáját! Másfél óra várakozás után unott arcú hősünk dörgedelmesen megkérdi, hogy mit akarok. Álljon itt a párbeszéd okulásul:"Egy fröccsöt szeretnék kérni, száraz roséból! Nincsen. Száraz rosé van? Van. Szóda van? Van. Akkor kérek két deci száraz rosét egy fél literes pohárban és 3 deci szódát! ". Jött a reggeli! A felbágottas tálból nagykorú(több hetes) zölden világító sonka- és párizsiszeletek integettek és kacsintgattak vidáman felénk. MI üdvözölvén őket magunkhoz vettünk némi teát, ami olyan édes volt, hoyg azóta is csak sziszegve vagyunk képesek társalogni, ugyanis a benne felhalmozott 4 és fél tonna cukor összeragasztotta a szánkat. Mr. Flegma séltálgatott közöttünk, senkihez egy szót sem szólván(ez később érdekes lesz). Eljött a szombati ebéd ideje. Beözönlünk az étterembe, ahol is hitetlenkedve néztek ránk, hoyg mi most itt tulajdonképpen mi a bánatot akarunk. Ekkor már biztosra vettük, hogy kandi kamera van és nagyokat kacagtunk, de a szemüveges asszonyság komolyan gondolta. Megijedtünk. Hebegtünk, hogy ebéd, ez meg étterem. MI nem jeleztük, hogfy akarunk enni. Itt kezdett felmenni a pumpa, a néni a tíz körmünkről lekapott minket, hogy ugyan, hogy gondoljuk, hogy majd ő reggeli készítés közben kijön felvenni az ebédrendelést? És itt volt az egyetlen pozitívum, amit a szállásról el tudok mondani, a másik szakácsnéni, aki kedvesen segített és még bocsánatot is kért. Mindent egybevetve, pofátlanul drága, a kiszolgálás minősége már-már negatív rekordokat döntöget, a tisztaság enyhén szólva is kétes. Hálistennek, a társaság király volt, így jókat általában véve jó volt, de az nem a szállásnak köszönh
