Útközben adatlapja

A kis pincehelyiségen látszik, hogy új. Néhány asztal, egyszerű, letisztult formák, világos színek. A falakon kortárs festmények, talán megvásárolhatóak, nem kérdeztem rá. De az „anyabolt” művészetpártolása közismert, az általuk szervezett lakáskoncertek sokadszorra is élményszámba mennek. A kávézóban ottjártunkkor kevés a vendég. Talán a reklám nem elég hatékony, mert a ruhaboltban csak a kedvezményes kávézási lehetőségre hívják fel a figyelmet, és ebből nem derül ki, hogy gusztusos szendvics, sütemény, házi limonádé is kapható. Lehet, hogy ezekért is sétálna pár lépést az a vevő, aki estefelé már nem akar kávézni. A kiszolgálás nagyon kedves, a személyzet egyetlen férfiúból áll, aki lelkesen, de nem tolakodóan ajánlgatja az enni-, innivalókat. Vásárlástól függetlenül, kedvezmény nélkül is érdemes benézni, ha az ember arra jár, mert a kávé nagyon finom, az árak reálisak.

Hát akkor jöjjön a másik véglet: mi maradéktalanul meg voltunk elégedve az étellel és a kiszolgálással egyaránt. Születésnapot ünnepeltünk egy nyolctagú társasággal. Előételekkel kezdtünk, ezek érkezésünkkor már ki voltak készítve az asztalra. Sonka, gomba, sajtok, frissen sült házi kenyérfélék, zöldségek, tálkákban csuda finom paradicsom salsa. Én be is értem volna ezzel a könnyű vacsorával, vissza kellett fognom magam, hogy ne lakjak jól a bevezető falatkákkal. Vacsorát egy kivételével a séf ajánlatai közül választottunk. Ez hetenként változik, de az állandó étlapon is sok kedvünkre való étel szerepelt, a sokféle pizza mellett. A kiszolgálás nagyon kedves és szívélyes volt, és a telt ház ellenére nem kellett sokat várnunk az ételre. Nyolcan hétfélét ettünk, volt köztük leves, tészta, csirke, disznó, vadhús és tengeri herkentyű, változatos köretekkel, és mindenki maximálisan meg volt elégedve az ízekkel, a gusztusos tálalással és a mennyiséggel egyaránt. Én tigrisrákot ettem salátaágyon, ami a pincérnő szerint előételnek számít, hát nem tudom, főételként mekkora adag lett volna, de 10 db jól megtermett rák terpeszkedett a kellemesen ízesített zöldfélék tetején. A desszertek közül csak a Lávát próbálták ki ketten, ez egy brownie volt, amiből bőségesen ömlött a forró csokoládé, és vaníliafagylalt járt mellé. Azt mondták, mennyei, és az arcukat nézve elhittük nekik. Az árak egy kicsit magasnak tűnnek első látásra – mégis „csak” egy pizzériában vagyunk –, de az ételek minősége, az alapanyagok bátor és fantáziadús párosítása indokolja az árakat. Kitűnő éttermi szolgáltatást kaptunk, nem csak a pizzaimádóknak ajánlom a helyet.

Érkezésünkkor mindössze egy kis asztalnál ülnek. Mi egy négyszemélyes asztalt célzunk meg a párommal, mert tudjuk, hogy egy rendes indiai ebéd mennyi helyet, terítéket igényel. Ránk szólnak, hogy a kétszemélyes asztalkához üljünk. Míg eszünk, több pár érkezik, mindenki a nagyobb asztalok felé veszi az irányt, de mindenkit „rendre utasítanak”. Mikor elfogynak a kis asztalkák, drukkolok, hogy jöjjön még valaki, kíváncsi vagyok, vajon hazaküldik-e, vagy méltóztatnak megengedni neki, hogy kényelmesen, egy nagyobb asztalnál egyen. Sajnos nem jön több vendég. Szóval a kiszolgálás értékelése ezúttal nem a pincér munkáját minősíti, azzal nem volt baj, hanem ezt a csöppet sem szívélyes, fura hozzáállást, miszerint a vendég egy zavaró tényező, és egyáltalán nem fontos, hogy jól érezze magát. Az éttermet egy kuponos cégen keresztül próbáltuk ki, a 6000 Ft-ért vásárolt kupon 8000 Ft-os ételfogyasztásra jogosított. Ez nem túl olcsó, de a jobb indiai éttermek áraihoz képest nem is túl drága. Előételként csicseriborsóliszttel sütött hagymát eszünk, amit mentás joghurttal szoktak kínálni. Itt egy fűszeres mártogatóst adnak hozzá, finom. A főételek közül mindketten bárányt választunk, de nem egyformát. A páromé paradicsomos, hagymás szószban van, az enyém kicsit csípős, kesudiós, kókusztejes mártásban. Mind a kettő nagyon ízletes, a hús omlós, az adag bőséges. Lepénykenyerekkel esszük, még jó, hogy rizst nem kértünk, nem is férne az asztalra. Így se férünk el, a tányérokra tesszük a tálalóedényeket, és azokból eszünk. Ha jó indiai szokás szerint osztozni akarnánk a többféle fogáson, akkor bajban lennénk, mert nem tudnánk az ételt a tányérokra kiszedni. 10 % szervizdíjat számolnak fel, esetünkben csak az 1250 Ft-os italszámlát fejelték meg ezzel, a bónuszos ételfogyasztást nem. Hazaérve megnéztem a neten a kedvenc indiai éttermünk étlapját. Az nem ilyen flancos, nem ilyen hatalmas, kicsit olcsóbb, viszont ott is remekül főznek, és kényelmesen, kedélyesen falatozhatunk még akkor is, ha telt ház van.

A hal jó, a ragu jellegtelen, elbírt volna kicsivel több fűszert. A tészta viszont elázott, túlfőtt, ami egy kültelki kifőzdében is szégyen. Két kedves, fiatal pincérnő dolgozik össze, felváltva jönnek az asztalhoz, veszik fel a rendelést, hozzák az ételt, italt, a számlát. A végén kérdezi az egyik, meg voltunk-e elégedve. A férjem gyanújára, miszerint a halászlé vegyes halból készült, azt mondja, lehet. (? ? ? ) A tányér szélén sorakozó szálkák láttán csak hümmög, az én tányéromon maradt nagy kupac tésztára olyan szomorúan néz, hogy megsajnálom. Sört iszunk az ebédhez, a párom egy korsó Sopronit, én egy pohár belga meggysört. A számlában ez utóbbiból is egy korsó szerepel. Nem egy nagy tétel, de ez már a sokadik bosszantó apróság. Szóvá tesszük, a hölgy állítja, hogy korsó volt az is. Mutatom a csinos 2,5 decis poharat, ez meggyőzi. Kérdezi, elég-e, ha kézzel javítja a számlát, levonja a különbözetet. Persze, hogy elég. A borravaló sajna elmarad. A szomszéd asztalnál dicsérik a bélszínt, kifelé menet pedig nagyon guszta göngyölt húst látunk egy vendég tányérján. Lehet, hogy nem halételt kellett volna választanunk a Halászkertben?

Ez a kép vonzott be a kiállításra. Ahogy előre haladunk az időben, az elérzékenyülés helyét lassan átveszik a személyes emlékek, a rácsodálkozás. A ruhák, tablóképek, meg hogy pont ilyen rollerrel estem hatalmasat. A mi régi játékaink, meg a gyerekeinké. A kísérő szövegben lesajnált (nagyon is kreatív) fémépítő, a társasjátékok és a kártyák, amikkel a családok esténként együtt szórakoztak, nem vonult el mindenki a saját zárt, külön világába. Egy kicsit gazdagabb anyagra számítottam, a gyűjteményből a 60-as évek teljesen kimaradtak, nem értem, miért.

Az anyag igen tartalmas, sok benne az ismertető szöveg, de érdemes minden betűt elolvasni, mert ezekben olyan apró részletekre, rejtett tartalmakra, utalásokra hívják fel a figyelmet, amiket magunktól észre sem vennénk. Pl. mert nem vagyunk járatosak az ősi mexikói kultúrában, vagy nem ismerhetjük a művész azon magánéleti problémáit, amik egy-egy kép festését inspirálták, nem vennénk észre az apró célzásokat. Ha be is jutunk soron kívül, bent sokan vannak, a képeket és a kísérő szöveget hosszasan böngészi mindenki, így a kiállítás végignézése eléggé időigényes. Pihenésképpen leülhetünk a nagy kivetítő elé, és hallgathatjuk Frida szerelmesleveleinek felolvasását, amiket férjéhez írt. Az előre látható nagy érdeklődésre való tekintettel a múzeum shop készülhetett volna magyar nyelvű albummal, pl. a Taschen remek kiadványából beszerezhetett volna egy nagyobb tételt.

A pult mögött két fiatalember, egy harmadik meg ki-be rohangál, állítólag szerel valamit. Vagyis szerelne, ha nem lenne tele a keze kajával, de nem ám a ház specialitásával, mert az itteniek érdeklődnek, hogy mit eszik és hol vette. :DDD

Kérdezem, miért ajánlanak menüt, ha le se lehet ülni, miért nem csak elvitelre ajánlják a portékájukat. Van egy galéria is, mondja a srác, és egy csigalépcső felé mutat. Magamtól nem vettem észre, mert félig eltakarja a nyitott ajtó, elé van húzva az asztal, mellette étvágygerjesztőnek a felmosóvödör és a szemetes. Kb. úgy érzem magam, mintha bejelentés nélkül állítottam volna be valahová, ahol épp nagytakarítás van, ezért a háziak a pokolba kívánnak. Ki is állok az utcára, ott várom meg, míg elkészül a remekmű. Na, de térjünk a lényegre, vagyis amiért ott jártam. Egy kuponos cégen keresztül ajánlanak buborékos (? ) waffel menüt két változatban, az egyik csupa csokis, habos, édes, a másik lazacos. Kávét vagy limonádét lehet hozzá kérni. A kép, amivel az ajánlatot illusztrálják, igen guszta. A boltot látva megértem, hogy miért az utcán készült a fénykép, méghozzá nem is a ház előtt, hanem valahol messzebb kerestek egy vonzóbb hátteret. Lazacosat vettem, az első falat ízlik. A hajszálvékony füstölt lazac, a saláta és a tészta jól kiegészítik egymást. A második harapásnál már csak az édeskés tészta ízét érzem. Nem csoda, mert belekukucskálok a tölcsérbe, lazacnak nyoma sincs, csak egy csöpp majonézt kentek bele. Hogy a reklámfotón még egy szép szelet sajt is mosolyog a szendvicsben, arról már rég megfeledkeztem, csak itthon nézem meg újra a részleteket. Legalább a waffel sós lett volna, mert arra számítottam, hogy ha édes és sós töltelékkel kínálják, akkor veszik a fáradságot és kétféle tésztát sütnek hozzá. Igaz, nem volt túl édes, amolyan „se hús, se hal” jellegtelen valami. Mindez „kedvezményesen” 1490 Ft-ba került, ami egy szendvicsért akkor sem kevés, ha belerakják a belevalókat, nem egy ujjpercnyi halat és egy féltenyérnyi salátát rejtenek el gondosan a seízű tésztába. Ilyen snassz helyen, ennyi pénzért ilyen vacakot még nem ettem.

Húszfélét, ebből három cukormentes. 200 Ft egy jó nagy gombóc. Áfonyát eszem, a párom sárgadinnyét. Mindkettőnk véleménye, hogy nem rossz, de nem egy katartikus élmény. A tölcsér viszont egészen kitűnő. :)