Egyszer csak hopp, ide van írva, hogy Étterem! Nagyon jó! Index, fék, kanyar, mellékutca, parkolási díj nincs, ez jó, na, menjünk be! Nyitom az ajtót, drága ember ott fogad, hogy mi járatban, ebédeni szereznék, igen, hát persze, ez a terv! Kerüljek beljebb! Több dolog ki van írva krétával, látom, lesz itt mit enni! Csak csülökpörkölt van. De miért csak csülökpörkölt? Hát, sajnos csak ez van. Gondoltam, a vendégsereg ma kizabálta a vendéglőt, hát ez maradt, nem baj, akkor legyen ez. Valami leves nincs? Töpreng a kedves úr és mond néhány dolgot, akkor akkor talán csinál valami hagymakrém-levest, vagy valami ilyesmit. . . ok, hagyjuk, nem kérek. Üljek le, hová szeretnék. . . minden asztal teljesen üres. Nem is tűnt fel, hogy hogyan lehet, hogy egy szál ember sincs itt? Mert közben egyfolytában kötetlen beszélgetést folytattam az úrral. Szóba került, hogy borsodi nincstelen szegényeknek, kisfalvakba vittem élelmet, mint adományt. Az úr rögtön felajánlotta segítségét, ő is beszállna ilyenbe, és mesélte, hogy akárhány adagot tudna főzni! Csak ámultam. Közben kész lett a pörkölt, neki is álltam igazán jóízű volt, evés közben meg tovább beszélgettünk. Megbeszéltük az étterem kinézetét, sorsát, terveit vele, meg az én idejárkálásomat is, talán még politizáltunk is finoman. Kérek egy üdítőt. Kapok. Nem hideg. Tesz bele jeget, kánikula van. Ne tegyen, mondtam, kérek a hűtőből hideget. És ekkor jött a meglepetés! De hát be sincs kapcsolva a hűtő! Nincs bekapcsolva, miért nincs? Mert semmi sincs bekapcsolva, mert zárva vagyunk! - mondta ez a remek ember, aki mindezidáig egyetlen szóval sem mondta ezt, én nem láttam kiírva sehol, és mégis első szóra megetetett, megitatott, megvendégelt, mint egy idegen Jézust. Szóval fejemet meghajtva, a legnagyobb tisztelet hangján mondanám még egyszer, hogy KÖSZÖNÖM! Elfogult vagyok, csupa ötös! !
