Ugor adatlapja

Abban a szerencsés helyzetben lennék, hogy többször is jártam már itt, még családostól is, most meg az őszinte érdeklődő öregember képében, aki a múltat vadássza. Egy hete történt talán, ácsorgok a küszöbön, olvasom a kiírást, hogy mikor hogy, egy hölgy meg bentről lendülettel kitárja az ajtót, hogy ne szobrozzak ott az ajtó előtt, kerüljek beljebb, azért van. . . Kiderült, hogy éppen akkor nyitottak, télire zárva volt, és ez az első nyitott tavaszi nap reggele és én vagyok az első tavasztündér. Egyébként rendkívül kedves volt a hölgy, igazi embert találtam alkalmazott helyett, bementünk, végigvitt mindenhol, nem terhelt agyon hülyeségekkel, csak a lényeges információkat adta át, néha rákérdezett, néha megnyugtattam, hogy igen, ezt már tudom, na, de milyen élmény egy intelligens emberrel találkozni, nem? Az ismert Himnusz teremnél kezdtük, a különböző országok himnuszait meg lehet hallgatni fejhallgatókon, meg információkat is nyerhetsz róluk, úgy a magyarról, mint az európairól is, tehát egyteremben szólhat (hál'Istennek) Erkel és Beethoven. . . még, most, és reméljük, örökké! Hopp, közben kiderült, hogy nagyon is azonos nézeteket vallunk. A himnuszok után képzőművészet, volt mit andalogni itt is, aztán elmentem kicsit önállóan "tájházazni", a további termekben a különféle, itt vagy a környéken élő nemzetiségeknek a jellegzetességeit tekinthettem meg. Szépen berendezett kiállítás, adja, vezeti, kínálja magát. Van vadászterem is a környék vadállományával, ezt nem annyira szeretem. . de aztán megint jött alkalmi "barátnőm" és kivitt a házból, hátramentünk és megnéztük a kápolnát is, amit eddig még sohasem láttam. Körbementünk a kertben, van még egy hosszú folyosó, ahol Európa legszebb gombagyűjteményét nézhettem volna végig, de az időm véges volt, és már a fél napomat itt töltöttem. . . sajnáltam, hogy elmentem, komolyan. Mennyi mindent otthagy az ember az élete során. . .

Nekem nem volt ilyen szerencsém, éppen nem volt otthon a településen, így csak közvetlenül léptünk kapcsolatba, kifejeztem vágyamat, hogy megnézném a templomot, az édesen szép lány a kávézóból meg telefonon lebeszélte a grófnővel, aki bizonyos mértékig személyes információkat súgott a bejutást illetően. Naná, itt van egy ilyen erőteljes református templom, aztán majd pont én nem megyek be. Dehogynem. A grófnő intelmei alapján bejutottam, vigyáztam mindenre, szép, szakrális, izgalmas hely ez. A kastélyhoz kötődik. Látod, itt is csak úgy a falon lóg a szószék, semmi grádics nem vezet hozzá kívül, de jól tudjuk, hogy - valahol csak fel kell jutni - a falon belül van, és mi sem izgalmasabb, mint az ilyen titkos utakon járni. Még egy erős emlék is maradt, van az oldalkijáratnál egy amolyan múzeumféle rész, de tök sötét volt azokban a zugokban, villanyt meg nem akarok kapcsolgatni senki távollétben, de. . . . ott sompolygok a sötétben, egyszer csak kattan a mozgásérzékelő, és paff, felkapcsolódik a fény. . . és ott ül. . . áááá, látod a képen! Szóval ott ül Kálvin János és te sikkantasz, mint egy rajtakapott szűzlány, meg szökkensz is egyet reflexszerűen. . . na jó, ezt csak úgy mesélem, hiszen a szlogen: "élmények első kézből".

Be is rontottam, semmi vendég, csak én, áldott jó lány Nagyszalontáról, a határ túlfeléről mosolyogva kiszolgál, tulaj asszony, szimpatikus vendéglátó, meg szívesen beszélget, mutogat lelkesen, hogy mi minden van itt. Én meg sokszor azt gondolom, hogy a francba, hogy mindig van valami további terv, úticél meg dolog, mert az ember oly szívesen lepakolna, kinyújtóztatná magát aztán csak élvezné a társaságot ott, ahol jól érzi magát. Szóval itt, a román határ mellett, ami már nem is annyira határ, hanem egy nyitott út egy másik országba, elkél egy ilyen mindenes hely, mint ez a Vozi. Jól ki van ez találva. És bizony itt fog elvezetni a főközlekedési útvonal nemsokára, akkor meg majd rendesen felértékelődik, mint Sweetwater a Volt egyszer egy vadnyugatban. Valójában csak narancsleveket ittam, nem is egyet az ott eltöltött idő alatt, de nyugodt szívvel ajánlom a helyet másoknak is, minden úti szükségleteid kielégítésére.

Magyarországon is megjelentek a szélsőséges időjárások előszelei, szupercellák, tornádók várhatók, és olyan pusztító aszályok és árvizek, amiket eddig nem is ismertünk. Ez a szupercella emlékmű Battonya határában arra emlékeztet, hogy 2010-ben a tragédiáig fokozódó időjárási jelenség látogatta meg a környéket, Mezőhegyesem Battonyán brutális pusztításokat végzett, és emberi sérüléseket is okozott. Ennek nem kint a fenében kéne állni valahol a lakott területektől távol, hanem minden politikus íróasztalán ott kéne lennie mementóként, és minden nap beleverni az illető orrát, hogy ne felejtse el.

És így jött szembe csóró benzinkút, ahol aztán bementem és kávéztam, és így nyugodt lelkiismerettel lehármasozom, pedig ő nem tehet semmiről. Ha jól emlékszem, itt volt az, hogy a lány, akinek talán színes fonatok is voltak a hajában, elég rideg és barátságtalan volt, a srác meg egész kedves. A kávé meg tette a dolgát, bizonyos mértégik vérnyomásemelő minőségben.

Ugyanígy érzek a kitelepített, elüldözött svábokkal is. . . szégyen, és mindig megállok a kitelepítési emlékműveknél. De látod, nem szerencsés napszakban, árnyékba borultak a szobrok, mennyivel szebben mutatnának a képen teljes napsütésben. De miért is? Hiszen ez egy árnyékfolt a lelkünkön. szóval, igen, talán mégis a helyén van az az árnyék.

Így nem egyszer tapostam már a Wenckheimek útjait is. Gondolkodtam azon, hogy a parkba vezető főkapunál letegyem-e az autót vagy sem, engedéllyel szabad csak behajtani, de aztán azt is gondoltam, hogy nem árt egy koratavaszi séta a védett természetben, hát megnéztem a kastélyt. Kívülről. Ennél többet nem tehettem, meg más sem tehet, jelenleg ez van, amit látsz, Mit mondjunk. . . nem egy szép kastély, nem is egy jelentős állomása a magyarok históriájának. De azért valahogy mégse múljon el úgy az életem, hogy ezt sem láttam.

A kastélyban a recepción felhajtottam a helyi erővel, hogy hol van, mi ez, azután amikor visszajöttem a hosszú örömködés után, addigra megvolt. És amikor a Tisza kriptát is meglátogattam, onnan telefonáltam Zsombinak, aki már kint várt az utcán, amikor odaértem. Fantasztikus ez a srác! Ha jól értem, azt az öreg parasztházat az apukája megvette, ő meg szép szorgalmasan elkezdte berendezni a saját hobbija szerint. Márpedig ez a hobbi nagyos klassz, nagyon tiszteletre méltó dolog! 10 éves korában rájött, hogy ő ezt szereti és majd ezt is szeretné, és elkezdte összegyűjteni a környezetében fellelhető régi tárgyakat. Főleg népi ihletésű dolgok, de minden egyéb is, ami régiség, sőt, egy bizonyos szekció már a szocializmus hagyatéka. Csuda érdekes! És ahogy bemutatja utána jött később a nagymamája, talán aggódott, hogy a srác egyedül van ezzel a vadidegen dúvaddal, és hát a nagymami is bekapcsolódott a vezetésbe, inspirálta, hogy miről mit kéne még elmesélni, megmutatni, aztán valahonnan rátelefonáltak és elment. De itt akármennyi időt el lehetne tölteni. Nem tudom, mikor, hogyan csinálja, még iskolás a fiú, szívvel-lélekkel benne van ebben az egészben, és élvezi is, amikor megmutathatja. Biztos nem járnak sokan errefelé, tőlem is nagyon érdeklődött, hogy hol hallottam, ki mondta, hogy idejöhetnék na, szóval, felejthetetlen élmény. Egy gyerek magántájháza! Az udvar, a kert, a környezet elég gondozatlan, talán majd az is kinövi magát, de ami most van és látható, az megéri az odautat. És nem kér érte semmit Zsombi, csak megköszöni, hogy megnézted. Még meg is ajándékozott egy kis emlék-hűtőmágnessel. De azért valamilyen formában én is támogattam, persze. Micsoda pocsék hely lett a világ az utóbbi években, nihillista, kapzsi bandák uralják a földet, de az ilyen Zsombik mindig visszaadják a reményt! Csillagos ötös!