Watson adatlapja

Legyünk elnézőek, sok a dolguk, nyilván nem érnek rá ilyen haszontalan dolgokra - nyugtattam magam és a társaság többi tagját. Helyet foglaltunk. Abban a biztos tudatban kezdtünk várakozni, hogy mivel nyilvánvalóan észlelték megérkezésünket, néhány percen belül étlapokat is kapunk és felveszik az italrendelést. 5 perc után már kellemetlenül feszengtünk az üléseken, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a felszolgálók a hátuk közepére kívánnak minket, legalább is nehezen lehetett máshogy értelmezni azt a tényt, hogy ránk sem hederítettek, és gondosan ügyeltek rá, hogy még szemkontaktust se létesítsenek velünk. 10 perc után kezdett egyértelművé válni, hogy valószínűleg nem itt fogunk jóllakni. 15 perc hiábavaló várakozás után álltunk fel az asztaltól. Amilyen közöny kísérte megérkezésünket olyan a távozásunkat is. Ebben legalább következetesek. Fentebbiek miatt értékelni nem tudom az éttermet, ergo a hely számomra értékelhetetlen.

Amint megkaptuk az étlapot világossá vált az ok: az árképzés és a viszonylag speciális kínálat nyilván sokakat elriaszt és inkább beülnek egy olcsóbb helyre, az árak ugyanis átlag fölöttiek és számos megszokott fogás nincs a kínálatban. Rendelésünk tárgya Tepsiben sült kacsacomb burgonyapürével, párolt káposztával valamint Hortobágyi palacsinta volt. A fogásokra meglehetősen sokat kellett várni. Mint megtudtuk a picérnőtől, a konyhát a férje viszi, ami - a várakozási időt figyelembe véve - vélhetően azt jelenti, hogy a konyhában egyetlen ember tevékenykedik. A felszolgáló nő mellett még egy fiatal lány serénykedett, ő talán a lánya lehetett, így nagyjából körvonalazódott, hogy ez a vendéglő valószínűleg egy kis családi vállalkozás. Amikor rendelés előtt az adagok nagyságát firtattam, a pincérnő tájékoztatott, hogy nem kell óriási adagokra számítani, náluk az ár ugyanis nem a mennyiséget hanem a minőséget jellemzi. Ezek után érthető kíváncsisággal vártuk a rendelt fogások megérkezését. Ami a tálalást illeti, ízlésesen, szépen felrakott tányérok érkeztek az asztalhoz, az első benyomások tehát abszolút pozitívak voltak. Szokatlan volt ugyan a Hortobágyi palacsinta, mert itt - egészen formabontó módon - nem a palacsintába volt göngyölve a hús, hanem azok mellé volt helyezve az egészen apró kis kockákra vágott csirkemell aprólék a szaftos öntettel. Bár a hortobágyi nem a hagyományos módon került elkészítésre, az íze pompás volt. Tökéletes érzékkel volt elkészítve a szaft is; egészen enyhén csípős, telt ízvilág, kis zöldpaprika karikák, a felkockázott csirkemell minden egyes kis darabja is puha és ízletes volt. Egyetlen apró negatívum, hogy az egyik palacsinta felerészben kicsit barnábbra sikerült, és ez az odakapott rész nekívánatos kesernyés mellékzöngét vitt a harmóniába. A tejfölös öntet sem hiányzott a tálról, bár ezzel kicsit szűkmarkúan bántak, inkább csak díszítés funkciót szolgált, ennél jóval bátrabban is lehetett volna mérni, elbírta volna a tányér. A hortobágyi mindent összevetve valóban minőségi fogás volt, így nem sajnáltam annyira, hogy kétszer annyiba került mint máshol. A kacsacomb is puha és ízletes volt, a kellemesen vajas burgonyapüré jól illeszkedett a húshoz. A számla - ötletes módon - kis fonott kosárkában kerül ki az asztalra. Ebbe lehet azután elhelyezni a számla ellenértékét, ill. az esetleges borravalót - bár ez utóbbit mi mellőztük, mert ilyen árak melett nyilvánvaló, hogy a borravaló is be van építve az árba. Az adagok tényleg nem nagyok, úgyhogy nem ettük degeszre magunkat, de a fogások minőségével (és a kiszolgálással is) teljes mértékben elégedettek voltunk, úgyhogy bátran ajánlom a helyet másoknak is.

További előny, hogy jó parkolási lehetőség nyílik közvetlenül az étterem mellett. A terasz asztalai többfogásos ebédhez elég kicsik (inkább kávézóasztalok ezek) és kissé viharvertek is, nem ártana felújítani itt a berendezést. Az abroszok hiánya feltűnő, bár a felszolgáló - egy fiatal mosolygós lány - erre vonatkozó kérdésemre közölte, ha kérünk, szívesen felrak nekünk egy abroszt. Nem kértük, inkább leadtuk a rendelést, egyből a főfogásra térve: Szarvasi ropogós, Gombavizsgáló étke és Galéria spagetti volt a rendelés tárgya. Az ételekre sokat kellett várni, több mint fél óra volt, mire megérkeztek az asztalhoz a fogások, noha rajtunk kívül mindössze 1-2 asztalnál voltak, bár igaz, hogy volt egy foglalt asztal 8 főre, könnyen lehet hogy azok a fogások is terhelték a konyhai kapacitást. A Szarvasi ropogós jó választásnak bizonyult, a sajttal sonkával töltött rántott karaj kellemes állagú és ízű volt. A Galéria spagetti (szárnyas mellcsíkok baconos sajtmártásban tészta ágyon, reszelt sajttal) szintén finom és laktató volt. A Gombavizsgáló étke (fokhagymás karajszelet hagymás gombaraguval, sültburgonyával, párolt rizzsel) viszont felemásra sikerült. A hús nagyon rágós volt, vágni is alig lehetett, elfogyasztása alapvető akadályokba ütközött. Bármennyire is apró szeletekre próbáltam vagdosni, képtelenség volt megrágni; csupán ledarálva lett volna némi esély a fogyasztására, de fasírozott formában ez a húsféleség sajnos nem szerepelt az étlapon, úgyhogy némi küzdelem után végül felhagytam a próbálkozással és a köret felé fordultam; a gombaragu kellemesen zamatos volt, a kis gömb sültburgonyák szépen pirított héjjal és ízletes belsővel rendelkeztek, a párolt rizs is rendben volt. A csemegeuborkára szintén nem lehetett panasz. A pincér az ebéd végén kedvesen érdeklődött a véleményünk felől, majd meghallgatva a sült hússal szerzett rossz tapasztalataimat, sajnálkozását fejezte ki az eset miatt. (Remélem, a későbbiekben sikerül javítani e feltét színvonalán. )

Desszertnek kakaós palacsintát kértünk, ami - más helyektől eltérő módon - itt nem kakaós öntetet, hanem kakaóport jelent, bár desszertnek könnyebb lenne egy öntetes forma, mert a kakaóportól túl száraz lesz az összhatás, de ami az ízeket illeti, végül is vállalható volt, és a kakaóporral sem spóroltak, amit szerencsére nem kristálycukorral hanem porcukorral kevertek, így a töltelék nem ropogott a fogunk alatt, megőrizte finom por állagát. Mindent összevetve az ebéd rendben lett volna, sajnos az ominózus sülthús probléma némileg negatívba húzta az összhatást. Ennek ellenére jó szívvel ajánlható a hely.

Első fogásnak gombalavest rendeltünk. A lé meglehetősen középszerű volt, a gombák teljesen véletlenszerű méretben és szeletelésben kerültek a levesbe, a galuskák közül pedig nagyjából a fele volt csak ehető, a másik fele nyers és kemény maradt. Olyannal már találkoztam, hogy húst vagy csontot kellett kiszedni a levesből, de ez volt az első eset, hogy ehetetlen galuska darabokat kellett felsorakoztatni a tányér mellett. Megjegyzendő, nagyjából háromnegyed órát kellett várni e fogásra, úgyhogy miközben mi a levest vártuk, vendégek jöttek és mentek, és egy idő után úgy tűnt, ez a leves soha nem fog elkészülni, így aztán röpke egy órába telt, mire a második fogásig jutottunk, bár ha tudtuk volna, mi következik, nem vártuk volna annyira. . Második fogás Rakott sertésborda csabaiasan volt. A "csabaias" jelző a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ehetetlenül száraz, túlsült, ízetlen húsdarabok közé péppé trutymózott, ócska, porcos kolbász-szeleteket dugdostak. Mindezt száraz és néhol megfeketedett sült krumpli darabokkal körítve. Megkíséreltem ugyan néhány szeletet levágni az összesült, felpöndörödött szélű, gusztustalan húskaréjból, de be kellett látnom, hogy ennek a próbálkozásnak egy ilyen szinten ehetetlen hús esetében nincs sok értelme, úgyhogy néhány száradt sült krumpli darab elrágcsálása után végül félretoltam a tálat. Békéscsaba nem lehet túl hálás, hogy e többre hivatott nevet ilyen förmedvénnyel említik egy lapon. A másik fő fogás Csirkemell egzotikus gyümölcsökkel volt. Láttam már néhány rosszul sikerült ételt, de ilyen undorító moslékot, amit kihoztak a tányéron, még sehol nem volt alkalmam megszemlélni. A csirkemell-darabkák és az "egzotikus gyümölcsök" egy felismerhetetlen összetételű, barnás-sárgás színű sós masszában kerültek elegyítésre, amely massza leginkább egy félig emésztett, majd visszahányt kelkáposzta főzelékre emlékeztetett. A szakács vitathatatlan érdeme, hogy a tartalom és a forma tökéletes egységét sikerült megteremtenie, ugyanis a tányéron szörcsögő moslék nem csak kinézetre de ízre is pontosan hozta a savanyú hányadék jellemzőit. A köretként mellé helyezett száradt rizsdarabok fahéjjal voltak meghintve, garantálva ezzel, hogy ne csak a feltét de a köret se legyen fogyasztható. A pincér sajnos nem tudta megmondani, milyen gyümölcsök szerepelnek ebben a sűrű váladékban, de nekem az az érzésem, ezt még a szakács sem tudta volna megmondani, feltéve persze, hogy ezeket az ételeket szakács készítette, mert ekkorra már erős kételyek merültek fel erre vonatkozólag is. Egyedül a legyeken látszott elégedettség, mert igen serényen és nagy számban dongták körül a tányérokat; egy ideig hessegettük őket, aztán - mivel az ételek emberi fogyasztásra teljesen alkalmatlanoknak bizonyultak - végül átengedtük nekik a terepet. E gasztronómiai sokk sürgős mellékhelyiség után kiáltott, azonban közeledve a gyöngyfüzér-függönnyel elválasztott mosdórész felé gyanússá vált, hogy a függöny elé egy szék van tolva, eltorlaszolva a folyosót. Rákérdezve e furcsa installáció mibenlétére, a pincér közölte, hogy a vécé jelenleg nem használható. . . Na és akkor most hogy? Erre a kérdésre csak széttárt karokkal válaszolt. . hát igen, erre már tényleg nem lehet mit mondani, ez már a vendéglátás legalja. Ekkor lett végleg elegünk ebből a halcentrum nevezetű moslékgyárból. Kifizettem az ételnek jóindulattal sem nevezhető, ehetetlen fogásokat és gyorsan távoztunk erről a borzalmas helyről. Így lett békéscsabai kirándulásunk emblematikus momentuma ez a förtelmes "vendéglő". Ha jót akarsz magadnak, erre a helyre eszedbe ne jusson beülni.

A levesnél azonban már kezdett körvonalazódni a gyanú, hogy ezen reményeink nem fognak valóra válni. A gyümölcslevesként aposztrofált, félgömb alakú mélytányérba löttyintett híg lila folyadékban - a magokon kívül - főleg csak ribizlidarabok úszkáltak, és a tálalás is meglehetősen igénytelenre sikeredett; a leves nélkülözött mindenféle díszítést és feltétet (tejszínhab, egyebek), egy rosszabb menza színvonalát tükrözte. Ami a "csontleves" fantázianevű fogást illeti, ez sajnos semminemű csontleves-jelleget nem mutatott, itt leginkább egy cérnametélttel megbolondított egyszerű zöldséglevesről beszélhetünk, amelynek fogyasztását erősen megnehezítette az a tény, hogy a 100 fokon felszolgált lé hosszú perceken keresztül folytatott erőteljes fújások-kevergetések ellenére sem akart ehető hőmérsékletre hűlni. Bár a levesek menza-szinten még éppen megütik a mércét, egy vendéglőben (és főleg a la carte) ez a szint semmiképpen nem elfogadható. Főfogásnak az I-es számú Vadász tálat rendeltük, gondolván hogy a többféle feltét és köret nagyobb eséllyel elégíti ki mindannyiunk igényeit. Amikor kihozták a tálat még nem sejtettem, hogy szarvasi tartózkodásom legborzalmasabb élménye elé nézek; a tál minden egyes eleme nyílt hadüzenet a gasztronómia értékrendje ellen. A rántott sajt a legócskább szupermarketes "gazdaságos" mirelit színvonalat idézte; ízetlen volt, sápadt és gumiszerű. A kaucsuk-vonulat azonban a cigánypecsenyében bontakozott ki a maga teljességében; a rettenetesen száraz sült hús a cipőtalp és az autógumi fizikai jellemzőit mutatta, így egyszerre volt kemény és rágós, ami már önmagában véve is bravúr, de mégis a hús elképesztően keserű íze volt a legmeghatározóbb: vulkanizált kaucsuk fogyasztása okozhat hasonló élményt. A keserű autógumi-ízt ellensúlyozandó gyorsan kiemeltem a tálról egy baconos csirkemellet, de csalatkoznom kellett, ugyanis csirkemell esetén ritkán tapasztalt ellenállásba ütköztem a hús részéről, amidőn késsel próbáltam egy szeletet vágni belőle. Érdekességképpen megemlítendő, hogy a szalonna is nagy rezisztenciát mutatott a szeleteléssel szemben, de amint megízleltem a nagy munkával lenyesett darabkát, rájöttem, hogy a tálon tapasztalható minden keserű íz forrása a szalonnában keresendő. Nemes egyszerűséggel megfogalmazva: a tálra felhelyezett húsok gyakorlatilag ehetetlenek voltak. Így már csak a köretben bízhattam. A rizibizi - bár picit olajosabb volt a kelleténél - még ehető volt, a tálon található krokettek íze és állaga azonban burgonyapor használatát sejttette; szinte bizonyos, hogy ezek a kis krumpliroládok valódi friss burgonyát álmukban sem láttak. Meg kell még említeni a savanyúságként tálalt csemege uborkát, amelynek - megdöbbentő módon - semmilyen íze nem volt. Ami a fizetést illeti, a számlán a tételek nincsenek ugyan nevesítve, de a végösszeg korrekt, az árszint átlagos, de - figyelembe véve az ételek minősíthetetlen színvonalát - itt még ez az átlag is sok. Bár a pincér munkájával nem volt bajunk, ilyen konyha és környezet mellett borravalóról értelemszerűen szó sem lehetett. Mindent összevetve, óva intek attól mindenkit, hogy betérjen ide étkezni.

A májgaluska leves kellemes zamatú, a gömbrépák és a zöldbab héjában jó alapot képez a májgaluskának. Noha ez utóbbi az én ízlésemnek kicsit savanykásabb a kelleténél, de együtt fogyasztva a zöldségekkel végül is egész jó az összhatás. A gyümölcsleves ízlésesen tálalva, jó adag tejszínhabbal, rajta manduladarabkákkal - végre egy hely Szarvason, ahol tudják hogyan kell egy gyümölcslevest tálalni. Az íze is rendben van, bár egyik asztaltársam nehezményezte a körte jelenlétét a levesben, mivel ez a gyümölcs nem tartozik a kedvencei közé. Mindent összevetve, a bizalomgerjesztő levesek elfogyasztása után érdeklődve vártuk a folytatást. Fő fogásnak Sültes tálat rendeltünk. A tálon elhelyezett szarvasi ropogós és a rántott sajt jól sikerült, ízletes volt, a fokhagymás betyárszelet (cigánypecsenye-szerű sült hús) viszont borzasztóan rágós volt, olyannyira, hogy végül e feltét fogyasztását abba kellett hagynom. A steak burgonya rendben volt, a rizs egy picit talán keményebb volt a kelleténél, még lehetett volna párolni néhány percig, de végül is bőven fogyasztható volt. A csemegeuborka teljesen rendben volt; ezt is meg kell említeni, mert - a környék éttermeit járva - ez errefelé sajnos nem evidens. A számlázás korrekt, nyomtatott blokk precízen nevesített tételekkel. A számla átnyújtása elegáns módon, kis bőrmappában történik - ennek a momentumnak az elegancián kívül gyakorlati haszna is van: így a teraszon a szellő még véletlenül sem kapja fel az asztalról a számlát. Kellemes, elegáns hely, igényes tálalás, vállalható ételek, diszkrét árak, kedves pincérek, korrekt számlázás. Mindez csak egyet jelenthet: Szarvason járva ezt a helyet nem szabad kihagyni.

Levesekből mindössze 4 féle volt, úgyhogy a választás itt elég gyorsan ment. Én marhahúslevest, asztaltársaim gyümölcslevest választottak. Ami a marhahúslevest illeti, a tányér tömve volt öklömnyi, mócsingos marhahús-darabokkal, melyek közös jellemzője az volt, hogy egyiket sem lehetett szétrágni, így a levesből az összes húskockát kiszedtem egy kistányérba, hogy legalább a leveses részt el tudjam fogyasztani. Az a néhány kanál lé, ami az irgalmatlan mennyiségű ehetetlen hús eltávolítása után a tányérban maradt csak arra volt jó, hogy legalább a levesfogyasztás illúzióját megteremtse. Ezt az illúziót még az a fehérrépa sem törhette meg, amelyiket gyakorlatilag egészben dobtak bele a jobb sorsra érdemes lébe. A gyümölcsleves szintén okozott meglepetéseket; asztaltársaim hosszú gyümölcsleves-fogyasztó pályafutása során ugyanis ez volt a legelső eset, hogy gyümölcsleves gyanánt tányérba öntött cseresznyebefőttet kaptak. Nota bene, mint befőtt jó volt, gyümölcslevesnek viszont kritikán aluli. Ez így még a menzás színvonalat sem üti meg. Második fogás gombás-kapros csirkemell tejszínnel, valamint gombás sertésszelet rizibizivel volt. A tejszínes csirkemell legszembetűnőbb hiányossága az volt, hogy nélkülözte a tejszínt. Ezt a hiányosságot leszámítva a hús puha és ízletes volt. Sajnos a gombás sertésszeletről már egyáltalán nem tudok pozitívan nyilatkozni; a hús ugyanis rettenetesen rágós és kemény volt, a köretként tálalt rizibizi pedig ragacsos. Ráadásul néhány kiegészítő is csak késve érkezett meg, a pincérnő ugyanis először a tartármártást felejtette el kihozni, majd a csemegeuborka okozott problémát - bár miután e tételek megérkeztek és belekóstoltam, én is szerettem volna elfelejteni mindkettőt. A tartár valami elképesztően amatőr kotyvalék volt; leginkább tejfölös majonézhez hasonlított és köze nem volt a tartármártáshoz. Sajnos optimista módon 2 tégellyel rendeltünk, ami azért is volt fájdalmas, mert mint a számlázásnál kiderült, ennek az ócska kotyvaléknak tégelye félezer forintot taksált (azaz pontosabban, nekünk ennyiért számolták). A csemegeuborka tálalása is megér néhány szót, ugyanis ez volt az első hely, ahol úgy tálalták ezt a savanyúságot, hogy egy komplett befőttesüveg tartalmát egyszerűen beleborították egy tányérba, és azután úgy ahogy volt, az egymás hegyén-hátán hányódó uborkákkal és a ráragadt kaprodarabokkal együtt kirakták az asztalra. . Ekkora igénytelenséget eddig még olcsóbb helyeken sem tapasztaltam, úgyhogy ebből a szempontból is mérföldkő ez a hely, de a legnagyobb probléma az uborkával mégis az volt, hogy nem igazából esett jól a fogyasztása, lévén nagyon kemény volt. Hosszas várakozásba telt, mire kihozták a desszertként rendelt palacsintákat. A kakaós palacsinta gyanúsan híg kakaólében hevert, a lé tetején pedig jelzésértékű tejszínhab-pamacs rezgett. Ez a pamacs azután - mint várható volt - rekordsebességgel olvadt bele a kakaóba, még jobban felhigítva a lé állagát. Ezt leszámítva, a palacsinta ízre elfogadható, de teljesen átlagos volt. Egyik asztaltársam lekváros palacsintát rendelt, azonban ki tudja miért, feledékeny pincérnőnk neki nutellásat hozott. Felmerült, hogy kicseréltetjük a hibásan kihozott desszertet, de aztán úgy döntöttünk, hogy ezért nem éri meg még fél órát várni. A pincérnő eközben az ital utánrendelést felejtette el kihozni, úgyhogy újra meg kellett kérni erre, ami viszont már nehezebb ügy volt, mert pont akkor tűnt el egy időre az asztaloktól. Gasztronómiai vesszőfutásunkat csak tovább nehezítette, hogy étkezés közben néhány kocsmatöltelék-kinézetű helyi lakos ült be cigizni és sörözni a kávézóasztalokhoz, és a füstöt természetesen felénk fújta a szél, majd - ha ez nem lenne elég - egy idő után rothadó trágyaszag lengedezte be időnként az asztalunkat, amely talán a mögöttünk lévő virágágyásból terjengett tovább. Talán nem csoda, hogy mire az ebéd végére értünk, az egyetlen vágyunk már csak az volt, hogy mielőbb távozzunk erről a helyről. Ami a számlázást illeti, a nyomtatott blokkon a tételek nincsenek nevesítve, így csak az árak alapján kizárásos alapon lehet visszakövetkeztetni az egyes tételekre. Szembeötlő volt, hogy néhány ezek közül ~5%-kal drágább volt a blokkon mint az étlapon. További negatívum ezen felül, hogy a környéken szinte minden vendéglátóhelyen érvényes körös-menti kedvezménykártyát sem fogadták el. Fentiek után azt hiszem egyértelmű, hogy ide többet nem jövünk.

A "kiskalóz lakomája" fantázianevű tányér pl. rizskörettel tálalt halrudakat takar, a halrudak azonban úsztak az olajban, úgy kellett villával kinyomkodni a szeletekből a felesleget, mindegyik halrúdból bugyogott ki a sűrű folyadék, picit gyomorforgató élmény volt. . ezt leszámítva nagyjából egy olcsó szupermarketes mirelit halrúd "ízvilágát" hozta. A rántott gombafejek sem sikerült túl jól; borzasztóan ízetlen volt és szintén tucsogott az olajban. Teljes aránytéveszés, amatőr konyhai hibák sorozata a tányérokon - és olaj minden mennyiségben. Óriási csalódás. Egyedül a somlói galuskáról tudnék pozitívan nyilatkozni, bár meg kell mondani, nem tett jót a desszertnek, hogy a cukrásznak egy szép hosszú hajszálat is sikerült beledolgozni az egyik galuskába. Ennyit a konyháról. . Ami a felszolgálást illeti, az továbbra is udvarias és előzékeny, a számlázás is korrekt, tételes blokk, zökkenőmentes kártyás fizetés, ezzel tehát nincs probléma, de a megtapasztalt konyhai ámokfutás után jelenleg sajnos nem tudom jó szívvel ajánlani senkinek ezt az éttermet.