Kérdezem a helyieket az utcán, hát, az már régen nincs, be van az zárva! Miért, enni akar? Akkor menjen az Automixhez, van ott egy szerelőműhely, meg egy étterem is, ott mindent ehet, erre van. Szót fogadtam. Párszáz méter, megvan. Beparkolás, az étterem nem is néz ki rosszul kívülről. Én be. Mondom, enni szeretnék. Jó, üljek le, kapok étlapot. Leültem, egy nagyon mély, nagyon süppedős székbe. Láttam, hogy a többi is ilyen. Ebből nagyon nehéz enni. Az étlap, írjuk le, ragadt a kosztól, zsírtól. Csúszós lett tőle a kezem. A lány, aki fogadott, meg aki az étlapot hozta, rendelést felvette, nem volt barátságtalan, de pont nem érdekeltem, mint vendég, egyáltalán. Szóltam, hogy húslevest kérek, meg majd zúzapörköltet, krumplipürével. Ezt már a fiúnak mondtam, aki ránézésre szintén szimpatikus volt, de mint vendég, egy levegő voltam neki, mindig fel kellett állni, odamenni, keresni, ha kellett valami. Elmegy, megnézi, hogy van-e, de úgy emlékszik, hogy nemrég készült na, anyám! Mi lehet az a nemrég? Visszajött sokára, hogy lehet, van. Akkor kérek, mert azt ritkán eszem, nem mindenhol van, aztán meg csak nem lehet elrontani. . . Közben a vendégtérben egy láncait veszített idióta szerepelt folyamatosan, egy idősebb kopasz ember kék pólóban, minden percben olyan brutális hangon nevetett fel, hogy ordított közben. Mint egy sebesült ló. Nyerített fájdalmában, vagy nem is tudom. Olyan elviselhetetlen volt, hogy kétségbeesetten forgattam a fejem, hogy akkor most már ez mindig így lesz? Vagy el kéne menekülni, de már megrendeltem, mi legyen? Olyan karakter volt ez az ember, aki, ha bármit mondanak neki, de akkor is, he nem, egy életveszélyesen idióta viccet talál ki, azon ordítva röhög, és pár másodperc múlva, mintha lehúznák hirtelen a redőnyt, azonnal elhallgat, elkomolyodik, minden átmenet nélkül. Mintha lehúznák a sisakrostélyát. Félelmetes volt! A helyi erők, a fiú meg a lány odaültek hozzá pizzát enni, barát volt vagy rokon, nem tudom, itt mindenki tegezett mindenkit. A másik oldalamon, a pultnál egyedül iddogált egy fiú, aztán érkezet hozzá két másik, akkor már azok is hangosak lettek, de a leginkábba negyedik megérkezésénél estem pánikba, aki bejött, és bődületesen elkezdett káromkodni hangosan, nem dühében, jókedvében! Aztán nyerítő is bmegezett, mindenki bmegezett már, a négy a pultnál, a kék pólós a pamlagon, én meg ettem az iszonyatosan rossz levest, komolyan állítom, hogy a zöldség taknyos-puhára volt szétfőve benne, a húsdarabok meg határozottan az elmúlt hónapból vagy évből valók voltak, de közben talán elromlott a fridzsider és ugyanez volt a második fogás is. határozottan romlott íze volt a zúzának, míg a krumplipürének szerintem semmi baja sem volt, az egyetlen ehető étel volt aznap este. Kértem ugyanis savanyúságot is, vesztemre, a ház saját vegyesvágottját, úrjézus, az rettenetes volt! Minta a falusi céllövöldében régen használt pacsuli-kölni ömlött volna bele áááá, még rágondolni is rossz! Inni azért kértem két gyümölcslevet, mert az gyári volt, bontatlan a pultnál, és le akartam valamivel öblíteni ezt a borzalmat a torkomról. Egyfolytában arra gondoltam, hogy úristen, mi lesz ebből útközben megállok valahol hányni? De nem álltam meg, hazáig bírtam. Csak másnap voltak reggel érzékelhetően emésztési következményei az előző estének. Szedni is kezdtem a méregtelenítőt azonnal. Egyébként nem volt drága, valami 5000 forint körül fizettem ezért a moslékért, és őszintén nem ajánlom senkinek!
