Tisztelgés a hely szelleme előtt

A nemzet himnusza írójának háza, emlékszobája előtt persze, hogy megállsz, különben sehonnai bitang ember vagy (loptam Petőfitől) és csak verbálisan magyar. Kölcsey kúria, emlékszoba, és persze nyitva is van, de hát ebédidő is van. Személyzet elment ebédelni, 12 és 12:45 között anyagot cserél. Fél múlt éppen, hát várunk, persze. Sétálunk a parkban, nézzük a szobrot, beszélgetünk Kölcsey Ferencről, a magányáról, a támadásokról ellene... meg Petőfiről is, aki itt is járt. Idő van, el is múlt, nem jön a staff. Na, akkor elkezdjük a telefonálgatást. A harmadik szám többszöri hívásra fel is vette. Nem mutatkozik be, ilyen a magyar, csak halló! Nem, ő szabadságon van, de ott kéne, hogy legyenek mások, Hát nincsenek. Na, akkor majd telefonál. Telefonált is, 10 perc múlva visszahívott, hogy hát megcsúszott az ebéd, majd jönnek... vártunk mér egy negyedórát, 20 percet... azután beérkezett egy hölgy biciklivel, meg a kislányával, egy kissé Pride-os, szivárványos cuccban, és mókásan mondta, hogy hát későn ment el enni, egy fél óra késéssel... na, ez az egész nekünk így már majdnem egy óra kiesőt jelentett, Bejutottunk, a hölgy bekapcsolta a magnót, az a tárlatvezető, megnéztük a tárlókat, elég szegényes anyag maradt hátra, nem túl látványos a hely, de azért mégis Kölcsey, Himnusz és ami vele érződik! A versei örökké élnek ennek a fantasztikus embernek!