Rendeltünk egy csípős burgert (Death Valley menü, írja az étlap is, hogy a világ legerősebb paprikájával készült, Carolina Reaperrel, s csak saját felelősségre fogyassza bárki, adnak mellé fél liter tejet ajándékba, valójában többet is adnak, annyit amennyit meg bírunk inni, ezt mondta a pincér hölgy), sajttal töltött rántott jalapeno-t és csípős csirkeszárnyakat. A szárnyak nem voltak kicsattanóan frissek, nem mondom, hogy bajuk volt, de a határon mozogtak. Én nem adtam volna ki a konyháról. A rántott paprika nem volt rossz, bár ettem meggyőzőbbet is, ugyanez érvényes a burgerre is. A tortilla késztermék volt, a hagymakarika dettó. Érdekes és tanulságos tapasztalat volt burger csípőssége. Beleharaptam, nem éreztem, hogy különösebben csípne. Belekotortam a szószba villával, nem csípett igazán továbbra sem. Mondom is a társaimnak, hogy ehhez minek tej? Megkóstolja a fiam, a jóbarátom meg az ő fia, mind a hárman panaszkodnak, hogy ez brutálerős. Mondom: jó, lássuk. Hát bizony elképesztő csípősséget éreztem a következő falatnál. Akkor értettem meg e furcsa jelenséget, amikor a pincér hölgy jelezte, hogy nem a szószban van a csípősség, hanem a húsban, amit még ráadásképpen megszórnak szárított chilivel. Nos, igen, így már értem. Ezek a brutál erős chilik szárított változatban kegyetlenek tudnak lenni, ezt tapasztaltam már Bogár Sándor csokiba mártott szárított chilijeinek esetében. Összességében jó élmény volt ez, de jobbnak indult. A magam részéről lehet, hogy még betérek.
