Nyilván

Ha már a szecessziós csodában, a Reök Palotában jársz, adja magát, hogy az épületben lévő cukrászdába is betérj. Nyolc ember, két asztalt közelebb tolva a legpazarabb választékból válogathat, egy meseszép környezetben. Ez már önmagában nagyon felviszi ötösre az értéket, ezt a szép kerek számot viszont barázdálja a személyzet pár apróbb megnyilvánulása. Az a sötéthajú lány, akinek ki van borotválva a fél feje oldalt, olyan grimaszokkal adta tudtunkra néha, hogy nagyon unja a pályát, türelme nincs már és elege van a vendégek szerencsétlenkedéseiből, ami szembetűnő volt. Olykor, ha kihozott valami és behajolt lehelyezni az asztalra, produkált egy erős műmosolyt, ami tizedmásodperc alatt le tudott olvadni az arcáról, amit elkezdte elfordítani a fejét. És úgy éreztem, ez jelez nekünk, jöttment idegeneknek, hogy voltunk már itt eleget, talán nem kéne itt lopni a napot, Egyik társunk pl, fizetni szeretett volna a végén, többször intett, szólt, majd kiáltott is, és mérgesen mondta már hangosan, hogy nem ott kéne mindenkinek a pultnál trécselni, a vendégre is figyelni kellene... A sütemények viszont nagyon finomak voltak, mind meg voltunk elégedve, A nők szerint a WC osztályon felüli, fiúszemmel is nagyon tiszta, gondozott, kifogástalan. Szóval, majdnem minden csupa jó itt. De csak majdnem.