Bujabor

Jól látszik a képeken, hogy Agapanthus és én milyen eltérő napszakban és fényviszonyok között jártunk ott, hát Istenem, nekem most így sikerült. A múzeumban mondták, hogy el ne mulasszam az alkotást, itt van a falak mellett. Egyébként tudtam róla, tervben volt. Egy eléggé piás és hajléktalannak tűnő pár időzött a kút mellett, jöttömre elsétáltak, talán nem akartak a képen szerepelni, de ez azért eszébe juttathatja az embernek, hogy ez egy valódi borkút, ahogy a kolléga is írta alant, olykor a vidék nemes borai folynak belőle, persze nem isteni csodára, hanem megrendelésre. Apropó Isten... na jó, kicsit, itt belül irigylem a görögöket meg az istenvilágukat. mennyivel emberibb, életközelibb egy boldogan paráználkodó Isten vagy mitológiai személy, mint egy karót nyelt, keserves zárdaszűz. És mennyivel vonzóbbá is teszi a vallást. A jó ég tudja, hogy nyers és száraz aszkétizmus mikor és hogyan és miért győzte le a buja, boldog hedonizmust, de azért ez az emberi kultúra egyik veresége volt, az biztos. És hát a vasszigorral, fegyverrel, félelemmel rákényszerített bigott rendpártiság diadala. Na, de sebaj, azért készülnek ilyen szobrok is, itt megbocsájtottam Szatmári Juhos Lászlónak a csikóstőttősi anorexiás Jézusát. A szekszárdi a szerelem bora, és Isten áldja a bort és a szerelmet!