Ezt a helyszínt ügyesen letelefonáltam előre. Időpont, órára mentem, a városban parkolási díjfizetés van, résen kell lenni. Parkolás fizetve, bent a házban hölgyek várnak és jó meleg is. A hölgyek nagyon készségesek, szívesen mesélnek, ez az ország egyetlen (? ) nemzetiségi múzeuma, a vendvidéken vagyunk, de a vend szó elég pejoratívvá vált valahogy, ezért inkább őrvidéki szlovént mondunk, vagy mit. Az egyik hölgy éppen ilyen származású. De a környéken amúgy sokan. Nekem viszont tetszik vend szó és nem is érzek semmi bántót benne. A földszint a nemzetiségi rész, az emelet meg a szentgotthárdi helytörténet. Sok klasszikus, népies használati tárgy van, régi fotók is, viharos a környék történelme, de a dolgos nép csak küzd a földdel, akármilyen nemzetiségű is. Sokmindent megtudtunk a környékről, amit aztán az ember lyukas agya vagy megjegyez, vagy elfelejt, de élménynek mindenképpen élmény. Törökökkel vívott csata, itt győztek először a keresztény hadak az oszmán birodalom megszállása után, Európa nagy seregei, hadvezérei erre vezették a lófarkat kiverő internacionális haderőt. És hát más híres dolgok is. . . a selyemgyár, az első magyar óragyár, de talán a leghíresebb országosan vagy világszinten a szentgotthárdi kaszagyár! Nem csak kaszákat, de sokáig a vívó pengéket is itt gyártották, még a olimpiára is! Egy ilyen helyen akármennyi időt el lehetne tölteni, ha az a bizonyos idő nem lenne véges, és nem kellene más helyre is eljutni, ahol szintén élmények várnak. Aztán felkerekedtünk a lányokkal és autókon kivonultunk a hianz tájházba is. Közben ugyanis megérkezett a harmadik hölgy, aki odakísért bennünket. Csupa élmény az élet! Egyébként mindez fillérekbe került, névlegesen fizettünk valami párszáz forintot a múzeumért, a soron kívüli kalauzolásért.