Szerencsémnek magam voltam a kovácsa

Valahogy sikerült egy kapcsolattal, pár telefonnal elintézni, hogy two in one, két legyet, azaz múzeumot ütök egycsapásra ilyen nyitvatartásilag ínséges időkben. A drága hölgy elintézte a Pável Ágostont, majd odajött és testületileg kivonultunk öten a Hianz tájházba. Nem nagyon látogatott hely ez, pedig milyen szép környezetben van. Szóval az egyik nemzetiség hagyományaiból átúsztunk a másik nemzetiség emlékeibe. De jók az ilyen időfeletti utazások! Ez az ódon ház is sokat mesélhetne, és hát sokat is mesélt. Élvezettel barangoltuk be a látogatásra kész, illetve a látogatók elől még elzárt részeket is, imádtam a konyhát, a szobát, a kamrát, mindent, amit szabad volt megnézni, ez nem egy kicsike parasztház., hanem módos gazda otthona lehetett inkább, tele tárgyi emlékekkel. Volt, ami már máshonnan visszaköszönt. Van néhány kép, amit szinte az ország összes parasztházába, tájházába meg lehet találni, amikor Mária eteti meg eregeti a galambokat a kisdeddel, ez színesben és matt egyszínűben is széltében-hosszában népszerű, meg az a formáció, amikor Krisztus kitárja szívét. Valami félelmetes mennyiségben nyomtathatták valahol ezeket. Meg a kis szobrok a tükör előtt, hogy ugyanaz tényleg. A te múltad az ő múltjuk is. A falvédőket meg külön imádom, gyűjtöm, most is szert tettem pár új képre. Megnéztünk ólat, pajtát, fészert, pompásan telt az idő, hála ezeknek a csupaszív, lelkes nőknek, akik semmit nem kértek ellenszolgáltatásként a kalauzolásként, azt mondták, nekik öröm. A szentek köztünk élnek.