Igen, igaza volt, ezt látni kell! Egy nagyon kedves úr ránk áldozta szinte az egész délelőttjét, elvitt minket a zsidó temetőbe is, az imaházba is, meg ide is. Ez az épület volt valaha a zsidó általános iskola. Jellemző, hogy Szombathelyen gyerekeskedtem, kamaszodtam, de az égvilágon semmit sem tudtam a város zsidó életéről. Talán nem is volt semmi ilyen élet, hiszen nagyon nagy hatékonysággal kipusztították a szombathelyi zsidókat. Az a nagyon kevés pár ember, aki megmaradt, és akit ezt a sors összeköt, viszont valami hihetetlen nagy munkával fantasztikus kiállításokat hozott össze, szinte a semmiből, ez ami itt van, ebben az egykori iskolában, valami bámulatosan egyedülálló. halott emberek vidámnak látszó emlékei. Ez nem a gettó borzalma meg a haláltáboroké, hanem mindazon emberek, akik odavesztek, számtalan felkutatott fotón, többszáz fotón (! ! ! ) élik az életület, kedvesek, mosolygósak, strandolnak, táncolnak, és ami a szívbevágó. . . mind, mint nők és gyerekek. Több termen át. Mit mondjak erről? Semmit. . . ez a szégyen el fog kísérni a sírig engem is, másokat is. Akiket nem, azokból hiányzik pár alapvető alkatrész. Szóval, ez itt. . . nem is tudok rá mit mondani. Kinyit egy ajtót az emberben belül.