Ki itt belépsz...

A központtól csak egy picit távolabb eső, ennek következtében nyugodtabb, csendesebb helyet kerestünk, amikor elsétáltunk a Parasztudvar sziklával burkolt falai mellett. A lépcsőn felpillantva mindent rendben találtunk, úgyhogy habozás nélkül felsétáltunk. Az étlapok kiosztásakor vettük észre, hogy a kedvesen zavart pincérnő egy fehér alapon kék prímagáz felirat díszítette pólóban köszöntött minket. Az étlap kicsit ragadt, csak annyira, hogy jelezze, nem én vagyok az egyetlen, aki ma a kezébe vette, talán más valamit fogyasztott is róla. Az asztalterítő, és a csak később kihozott ülő-párnák egytől egyig piszkosak voltak, akkor lehettek kimosva, amikor a fejünk felé szerelt, HB logóval elátott viharlámpát utoljára forgalmazták. A társaság fele távozásra, de minimum meggondolására intett, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis maradtunk. Bár levest csak néhányunk rendelt, mégis mindenkinek jött, ráadásul fekete. Többek között jelentékeny időt hűtőben töltött, legalább másodjára felszolgált erőspaprika, ízléses kis bográcsban tálalt, azonban ehetetlen, pont emiatt érintetlenül hagyott gulyás, fogyasztása alatt komoly izgalmat okozó májgombócleves következtek, amely után annak is örültünk, hogy a haltálnak nem volt íze, ugyanis az legalább nem kellemetlen. A harcsapaprikás "túró nélküli" csuszával még akár jó is lehetett volna, de már nem tudtuk élvezni. A tartárt és barnamártást kóstolni sem mertük, legvadabb (de erősen megalapozott) képzeletünk ezt megakadályozta. Kifogástalannak mondanám a szénvasmentes ásványvizet, amit magamnak töltöttem és az azt díszítő cirtomkarikát. Az étkezés vége felé kiürült a másik asztal, a mosdóból visszaérkező hozzánk hasonló szerencsétlen áldozat még egy utolsó lesütött pillantást vetett ránk egy együttérző mosoly kiséretében, miközben fejét rázta. Gondolni sem merek arra, mivel találkozhatott a kézzel festett felirat jelölésű mosdóban. Így csak mi maradtunk a helyen, de így is komoly gondot okoztunk a pincérnőnek, aki szerintem kis hiján megkért minket, hogy segtsünk visszavinni neki a tányért, végül beérte azzal, ha a kezébe adjuk, majd kétszer fordult. Záróakkordként hátrakiabált az ott Argentín-Belga meccset néző kollégájának, "- Fizetnének a ... a ... a (mégegyszer mondom, csak mi voltunk már ott) 11-esnél. Nem volt pofám forintra kiszámolva visszaadatni a számla rendezése során, habár indokolt lett volna. Az ajtóban még óva intettünk pár betérni készülő potenciális áldozatot, majd távoztunk és közben erősen reméltük, a nap hátralévő részét nem kell a szállás magától értetődő szegletében töltenünk. Ez nagy megkönnyebbülésünkre elmaradt. Egyébként jól éreztük magunkat a saját balszerencsés nyomorunkon szórakozva, rendkívül emelkedett hangulatunkon még e hely sem ronthatott. Azért legközelebb nem kockáztatunk.