Foghíjasan van tele a ház, elég eklektikus, különféle helyszínek látszanak, kiválasztottam az agancsok alatt egy asztalt, oda ültem. Lány jön, kedves, étlapot hoz. Van gulyás, babgulyás, Jókai bableves is. . . legyen az enyém a Jókai. Várok, nincs készen. Két asztallal arrébb két nagyon jelentős politológus ülhetett, egy fiatalabb meg egy idősebb, az egész ebéd alatt szakadatlanul politizáltak, semmi más, semmi személyes téma, kizárólag a nagyvilág, bizarr véleményeket hallgattam az olasz választásokról, az oroszokról, amerikaiakról, lengyelekről, de mintha a belföldet nem érintették volna. , Egyébként meg mindenhez értettek, mint a fociban. Istenem, hát így jutnak el a hírek valahová. . . de kijött a levesem, és bizony nem volt valami jó ízű. Sajnálom. A lány kedves volt, tényleg. A helyre sem haragszom. Tettem bele erőspistát, kavartam a tejfölt, de csak nem jött ki belőle az a sűrű öröm, amiért asztalra kértem. Zsír, az igen, felülreprezentáltan zsír íze volt. És ugyanígy jártam a rántott velővel is, ránézésre semmi baja, dolgoztak vele rendesen, de semmi örömöt nem adott a fogyasztása. Sóztam, megtettem, amit én hozzáadjatok, de nem lett jobb. Egy kicsit ott is hagytam a végén. Valami gyümölcslevet kértem még, aztán lefényképeztem párszor a házat. Oda is jött egy hölgy, hogy nana, mivégből fényképezgetnek aztán itt? Mondom, hogy mivégből. . . Mert ő a tulajdonos ám! itt minden az övék! Hát jó. Nem veszem el. Amúgy meg senkit nem beszélnék rá sem, de le sem arról, hogy itt ebédeljen. Egészségére!
