Együtt öregedtem a kastéllyal

Tegnapelőtt úgy egy picit elfacsarodott a szívem... milyen élet volt itt! Hetente jártunk ki lovagolni, zajlott az élet, buzgón működött a konyha, illatok párállottak az ablakokból, a szállodai rész élt, elegáns szobák a diszkrét árnyas folyosón. És nem Madách Imre Idejében! Most, néhány évtizede. Mellékelek egy képet, a piros ruhás fazon én lennék azon a gyönyörű mogyorópej lovon, csak azért mutatom, hogy nemrég még ilyen volt a kastély, az étkezdében szép antik készletből kaptuk a pompás ebédet, faragott bútorok és drága szőnyegek között, a csarnokban a pultnál lehetett iddogálni, míg a plafon freskójában gyönyörködtél... és micsoda pazar száguldások voltak a környéken! Őrbottyánban csak kikötöttük a lovakat az ivó elé, bementünk öblögetni... És az istálló... tele volt szebbnél szebb lóval, Tulipán, a szürke lipicai, Gulipán, a leggyorsabb, Sheriff, a volt cirkuszi ló, még mindenféle trükkökre is képes volt... és Kutyi, aki mindig végigvágtatta velünk és a lovakkal az erdőt-mezőt... micsoda idők... és ez lett belőle. Foszladozó romhalmaz. Kis személyes múltam is be van ide temetve a romok közé.