FÉNYEK ÉS FRESKÓK

Őrségi túránk során kihagyhatatlan volt, hogy elmenjünk Velemérbe megnézni az Árpád-kori, az 1200-as évek végén épült, csodákkal teli templomot. Szinte mindenki úgy beszél róla, mint az Őrség legszebbjéről. Kivéve a templom bejáratánál a belépőt megfizettető nénikét, aki felhívja az érdeklődők figyelmét, hogy ez bizony már valójában nem az Őrség. Velemér a Muravidékhez tartozik, amelynek nagy része 100 éve odaát van a határon túl, Szlovéniában. Nekik, az ott élőknek ez nyilván fontos, a nem múló veszteség.
Nekünk, az ország távoli részéről odalátogatóknak nem tűnik másnak ez a környék, mint az Őrség. Hullámzó zöld dombok, békés csend és a fák között megbúvó, a Szentháromság tiszteletére épült templom. Viszont nem volt ez mindig így, meséli a néni. Hajdan nem volt befásodva a kis dombtető, így minden irányból látták a népek a templomot.
De miért is olyan csoda ez a kis templom? Két okból is. Az a kevés és szűk ablakrés, amelyet kialakítottak a hajdani építők a vastag falban, jeles napokon világítják meg a falakat díszítő páratlan szépségű freskókon látható egyes alakokat. És hát természetesen ezek a freskók jelentik a templomocska nagy csodáját. Az egyik beszámolóban azt olvasom, hogy Ennyi falfestményt, ennyi fríz-szerűen, hosszan egybefüggő freskó-sort sehol sem találni az országban, mint amennyit a mindössze 79 lakosú Velemér temploma őriz. És sok közülük kifejezetten jó állapotban van, köszönhetően annak, olvasom ezt is, hogy a reformáció idején a reformátusok hosszú időn át használták a templomot, s vallási előírásaiknak megfelelően mésszel lemeszelték a falakat. A több rétegű mész így megvédte a freskókat. Legalábbis jó részüket, mert sajnos nem mind maradt meg vagy csak töredékeiket láthatjuk ma.
De hogy melyik freskó mely szenteket és milyen bibliai jeleneteket ábrázol, annak felismerésére jó, ha előre alaposan felkészül a látogató. A templomban ugyanis, állítólag az illetékes katolikus püspök utasítására, tilos idegenvezetést tartani... A szakszerű tájékoztatás szegényes pótlékaként eligazító táblákat helyeztek ki székekre, azokat böngészgetik a látogatók. Aztán vagy sikerül a helyes azonosítás vagy nem. Én például addig tekergettem a szentélyben a nyakam, hogy már szédültem kicsit. Mégsem vagy éppen ezért nem vettem észre, amit pedig nagyon szerettem volna, a freskókat készítő Aquila János önarcképét, Európa legrégebbi önarcképeként az északi falon. Sajnálom! Nagyon sajnálom!
A freskókról készült fotók színvilágát digitálisan megerősítettem kicsit, hogy jobban értelmezhetők legyenek. A helyszínen a fényviszonyok segítenek.