Véletlen finomság

Nagyon éhesek voltunk, és mivel Nagymarostól Zebegényig sehol sem láttunk egy olyan éttermet, ami pizzán kívül mást is ajánlott volna, végső kétségbeesésünkben kanyarodtunk fel a szállodához, hogy hátha lehet benne csak enni is. A lépcsőkön egy nagyon aranyos tacskó, bent a nagyon kedves gazdája köszöntött, aki mondta, hogy természetesen tudunk náluk ebédelni - a vadásztrófeákkal telerakott hotelrecepción és az étteremben jóleső, hűvös levegő és gyönyörű kilátás fogadott.
Kezdetnek én egy finom, de nem kiemelkedő, hagymalevest ettem, párom egy elmondása szerint isteni erdei gombás húslevest rendelt. Másodiknak mindketten gombás szűzérmét kértünk, ő burgonyával, én párolt zöldségekkel - a bácsi előre szólt, hogy egy kicsit várakozni kell majd. És akkor történt meg az, amit még soha életünkben nem tapasztaltunk: a tulajdonos(?) bement a konyhába, elmondta a szakácsnőnek (felesége?), hogy mit szeretnénk, és hozzátette, hogy akkor hozza a gombát... Nagyjából fél óra múlva kaptuk meg az ételeket (eközben az italainkhoz folyamatosan hozták a friss jeget), közben meg a háttérből folyamatosan hallottuk a főzöcskézés zajait: konkrétan egyedül nekünk készítették el az ételeket, abban a pillanatban, friss hozzávalókból (a bácsi kérdésünkre mondta, hogy szinte mindent ő maga szerzett be a kertből és az erdőből).
Amikor kihozta az tányérokat, a bácsi bejelentette, hogy egy kis változást beiktatott: a szűzérme nem sertésből, hanem őzből készült. Ennek első körben nem annyira örültünk, mert a vadhúst alapvetően nem szeretjük, de egyáltalán nem bántuk meg a módosítást, mert egyik legfinomabb fogás volt, amit valaha ettünk.
Meg is jegyeztük magunknak, hogy valahogy így kellene működnie a vendéglátásnak egy normális világban; ha nem siettünk volna haza, biztosan szívesen ott ragadtunk volna pár napra a szállodában is - ki tudja milyen további kellemes meglepetések értek volna...