Aztán az a nyegle pultosgyerek. . . (magas, modortalan, állandóan tréningruhában van, sose köszön) Értelmiségi társasággal mentünk oda, 50en túli nők és férfiak. Leültünk a középső asztalhoz, erre kicsörtet, hogy oda ne üljünk, mert mi csak 5en vagyunk és az 7 fős asztal, (oké. Leültünk a szélére. Erre jön két formás kislány, leülnek. Pultosgyereket nem zavarja. mindegy, nem szólunk. ) Ahogy akkor se szólunk, amikor 200 forintot 20asokban ad vissza, vagy amikor átláthatatlanul mocskos a pohár. . . ha jattot adtunk, sose köszönte meg Akkor se szólunk, amikor az egyik barátunk (idős, egyetemi tanár) után úgy ordít ki, hogy: Hé, fizetted a háromezret? ? ! ! ) Ez volt az utolsó csepp, fogtuk magunkat, eljöttünk. Nem vagyunk suhancok, valahogy elszoktunk már ettől a stílustól, és ne is tegezzen. . . . A pultosfickó hangosan eldiskurált sporteseményekről a helybeli szakadt alkeszekkel, de minket nézett le, miközben semmi okot nem adtunk rá. . . . Én próbáltam vele barátkozni most is, mindig tettem valami kedves megjegyzést, hogy ó, de finom a bor, . . . ó, de finom volt ez a fasírtmilyen klassz a vécé, le lehet húzni de a legkisebb reakciót sem sikerült kicsikarnom belőle A többiek már nevettek rajtam, látták törekvéseimet, és mondták, hogy adjam fel, én mindent megtettem, ez soha nem fog összejönni, ezt az embert nem töröm meg. . . Régebben sűrűbben jártunk ide, de ha volt más lehetőség a környéken, akkor inkább oda mentünk. Valahogy meg kéne valósítani itt a vendéglátás klasszikus formáját, mert így csak a kereskedelmi rész domborodik ki, az is elég csúnyán.
