A közös kempingezést sem vállaltuk be a Balatonon. Persze kis hazánkban nem csak mi gondolkodtuk így, ezért számunkra megfelelő paraméterekkel szállást, programokat találni az „utolsó pillanatban” nem volt egyszerű. Egy baráti beszélgetés fordította figyelmünket Gyula városára. Az itt eltöltött majd’ öt nap minket ért hatásait, úgy gondoltam egy sorozatban írom le, hiszen minden napra akadt valami megosztani való. A második rész az első ebédről szól. Miután lepakoltunk, elfoglaltuk a szobákat éreztük, hogy a várakozás izgalmától eddig kissé görcsben álló gyomrunk kiengedett s ezzel teret engedett annak a sürgető üzenetnek, hogy teljese üres. Eddig lesben állva és most előlépve belemartak hasunkba az éhség követelőző karmai. Mit tehet ilyenkor az ember gyermeke, aki nem ismeri a várost, a recepcióhoz fordul. A hölgynél a hozzánk hasonló „eltévedt vándorok” számára összekészített, két-három helyi és környékbeli vendágváró ajánlatocskájából álló pakk volt. A prospektuson volt drágább-olcsóbb, közelebb-távolabb, csöndesebb-zajosabb hely, kinek-kinek ízlése szerint egy-egy később még jól jöhet telefonszámmal és szlogennel megtűzdelve. Telefonálgattunk, hol van szabad asztal s végül kettő étterem között hezitáltunk. Útra keltük, hogy az alapján választunk, amit látunk majd. Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de mi a nyaralás első és utolsó étkezésénél kicsit többet engedünk meg magunknak. Most sem volt ez másképpen, s bár volt a fogadónktól száz méterre egy kisvendéglő, mi mégis tovább ballagtunk. Egészen a központig, hiszen ott volt az első kiválasztott helyünk, a Várkonyi Bistro … és nem is mentünk tovább. Az étlap, a hely hangulata mind maradásra csábított. A járványhelyzet Gyula városában nem volt annyira szem előtt tartva, sokan a maszkot mélyen a bőröndjeik legaljára száműzték, ezért mi inkább bent foglaltunk helyet, ott biztonságosabbnak tűnt. Bár örültünk a kedves fogadtatásnak, a pillanatok alatt elénk varázsolt étlapnak és a rendelt italoknak, mégis enni érkeztünk, így a helyi olvasnivalóra vetettük magukat. Az árak egyáltalán nem voltak elszállva és bár volt miből választani, hamar döntöttük. Előfordul az ember életébe, amikor az idő sokat számít, amikor minden étlen töltött pillanat felér egy örökkévalósággal. Hát ez nem az volt. Alig kortyoltunk bele kétszer üdítőinkbe és akartunk volna jobban körbe nézni, a lányom és a fiam elé letett, gőzölgő, házias húsleveseknek már csak a hűlt helyét találtuk, helyettük orrunk előtt főételeink eregették isteni illatukat. Túrós csusza, rántott borda hasábburgonyával, marha pörkölt galuskával, grillezett garnélák salátaágyon és egy kis olaszos tésztakülönlegesség alkották első ebédünket Gyulán. Bár felrémlettek előttem a mostani televíziós főzőbajnokságos műsorok vezető séfének szavai a textúráról, a tálalásról és egyébről, de kit érdekelt itt és most. Mégis így visszagondolva és fényképeket elnézve, még erre is oda tudtak figyelni a szakácsok. A bistro első ránézésre egy sznob, rongyrázós puccos vendéglátóhelynek tűnik, de a konyhából elővarázsolt ételköltemények anyósom ízvilágát jutatták eszembe és nagyanyám sparheltje mellé repítettek. Annyira jól laktunk, hogy a kávé mellé már nem fért belénk a desszert. Az elején említettem, hogy ilyenkor kicsit jobban megnyitjuk a pénztárcánkat. Hát most még azt sem kellett. Ez egy megfizethető, nívós étterem, remek ételekkel és vendégcentrikus kiszolgálással. Csak ajánlani tudom. A Gyulára érkező vendégek kötelező „Welcome drink”-je!
