Most: asztalt foglaltunk, egy vörös képű pincér megmutatta, hogy hova üljünk, hozta azt innivalót, aztán étlap is érkezett, de mivel az enyhén ovális asztal úgy volt megterítve, hogy a pincérnek egyszerűbb volt mindenki orra előtt odaadni az innivalótól az ételekig mindent, sőt még inkább átvettem tőle a levest és én tettem a férjem elé, mert féltem, hogy esetleg az ölemben landol. . . az üres tányérok leszedése ugyanebben a sorrendben, mindenkin átnyúlva történt. . . Hogy hogyan ízlett, az már senkit nem érdekelt, hogy a krumplifánk nyers volt, a férjem levese langyos. . . a lányom pisztráng "csontvázát" hova tegye. . . hogy innánk-e még valamit. . . És amikor ötünk közül 3-an befejeztük az evést, a másik kettő még evett, szó és hang nélkül elvitték a terítéket. . . én úgy tudom, akkor illik leszedni az asztalt, amikor mindenki befejezte az étkezést. Na, de üres lett az asztalunk és akkor jött a döbbenetes több, mint fél óra, amikor az étterem nem volt tele, a kivörösödött pincérünk jött-ment, ide is vitt, onnan is elhozott, még a pultnál beszélgetni is volt ideje, de velünk, ötünkkel nem foglalkozott. Ültünk, néztük őt és vártuk, hogy tán megkérdezi, kérünk-e még valamit. . . de nem. A férjem egy idő után rászólt, hogy hozza a számlát, szemrebbenés nélkül, külön kis fadobozban, elegánsan hozta az általa kockás fecnire felírt tételeket és rajta az összeget! A férjem jelezte, hogy kártyával fizetne, akkor sem került ki a kis cédula a dobozból. . . hozzá teszem, nem kis összeget hagytunk ott. A cédulát el is tettük, jó lesz a NAV-nak :-) Ja, a főnök úr mindeközben felszolgált, meg nem állt, hozta-vitte egy mosoly nélkül. Hát igen, a szabadtéri részben is talán több asztal lett. . . a parkoló minden esetre bővült, ami több vendéget feltételez. Ezért írtam, hogy a mennyiség olykor a minőség rovására mehet. Sajnáljuk, de többet biztosan nem megyünk oda, és másnak sem ajánljuk