Nehéz elhinni, hogy ugyanazok a pincérek, akikkel tegnap találkoztunk, képesek lennének kicsit is figyelmesek, vagy akár csak elfogadhatóan középszerűek lenni. Nemcsak modortalanok, unottak és lusták voltak, hanem kifejezetten tahók. Kirándulás után akartunk enni egy gyors levest vagy egytálételt. Négyen készültünk leülni a teraszon két asztalhoz. Az utcai ruhában ott tébláboló, hajléktalan külsejű férfi azzal árulta el pincér mivoltát, hogy úgy nézett ránk, mint az ufókra, amikor kiderült számára, hogy összesen tizenketten leszünk, majd pedig az égre emelte a tekintetét, mintha tényleg onnan várná a többieket. Az egyik fészes értékelésben roppant eredetiséggel megfogalmazott „hamisítatlan magyar vendégszeretet“ ezután négy étlap vállvonogatással kísért kiosztásában manifesztálódott, mondván, ő csak négy embert lát. Nem nagyon leplezte arcán az undort, amikor kérdésére válaszolva elmondtuk, hogy külön fogunk fizetni, minket pedig alapvetően az lepett meg, hogyan lehet ez az első kérdés egy étteremben. Válság után egy perccel. Piacgazdaságban. De ekkor még nem voltunk tisztában vele, mi vár ránk ezután. A külön fizetés megoldhatatlan probléma elé állította, mert azonnal eltűnt a belső terekben. Amikor előkerült, azt a rendkívül korszerű, és talán szabadalommal is védett javaslatot tette, hogy mindannyiunkhoz hozzárendel egy számot, és annak alapján adhatjuk le a rendelést. Ezen persze még könnyed mosollyal túltettük magunkat. Azon viszont már egyre kevésbé, hogy nagyjából 3 percenként jelent meg egy-egy – ruhája alapján is azonosíthatóan pincérszerű – pincér az ajtóban, körülnézett, a magyar pincérekre jellemző hamisítatlan magyar vendégszeretettel és hihetetlen tehetséggel kerülve a szemkontaktust, majd pár másodperc után sarkon fordult, és ugyanolyan váratlanul eltűnt, mint ahogyan aztán felbukkant a következő. Ötöt számoltam meg. Kérdezni nem volt lehetőségünk. Egy termetes negyvenes, akit a kezében tartott tárca alapján főnéninek gondoltunk, és aki magassarkúban tanulta éppen a járást, kb. 20 perc elteltével riadtan közölte, hogy összeomlott odabent a rendelési rendszerük, pedig isten bizony nem informatikusként mutatkoztunk be. Egyiküknek aztán nem sikerült oldalazva úgy elhaladnia mellettünk, hogy meg ne állítsuk egy kérdéssel, hogy akkor vajon megmelegedett-e a leves. 30 percnél jártunk ekkor. Önérzetesen visszakérdezett, hogy nála rendeltünk-e bármit. Mert szerinte nem. Ő nem is járt erre. Ebben speciel igaza volt. Aztán azt találtam kérdezni, ebben az étteremben dolgozik-e. A válasz olyan pillantás volt, amire csak egy NB I-es focicsapat edzője képes egy hatgólos vereség utáni sajtótájékoztatón. A 35. percben előkerült a magassarkútól már nagyon elgyötört arcú főnéni. Monomániásan a levesről kérdeztük. Még mindig nem hangzott el a slusszpoén, csak annyi, hogy hát hiszen mi mindannyian ugyanolyan levest kértünk, ezért az elfogyott. Hát hogy lényegében mi tehetünk az egészről. Ettől pár pillanatig nem jutottunk szóhoz. És akkor jöjjön a slusszpoén: de hát hogy ők akkor most frissen főzték meg a levest, és most hozzák is. A bablevest. 35 perc alatt, aha. Ez volt az a pont, amikor felálltunk, és elmentünk. Nem szerettük volna megtudni, mi található abban a levesben. Ajánlom ezt a helyet minden mazochistának.