Ugor adatlapja

. . szóval sok más ember is pont ezt gondolta rajtunk kívül szombaton déltájt, nehezen lehet megbecsülni, hogy hányan voltak, de vagy 5-6 pénztárnál vastagon állt a hosszú sor, annyira, hogy nehéz volt kibogozni, hogy ki melyik sorban áll, úgy összekeverdtek a vonalak. Mint egy nemzetközi repülőtéren a sorbanállás a becsekkolás előtt. Csupa szigorú és figyelmeztető tábla, ezt sem szabad, meg azt sem szabad, többek között fényképezni sem, ebbe a sorba ne álljon, ha. . . , abba a két sorba álljon, ha. . . kedvetlenül ácsorogtunk a feleségemmel két sorban, próbálva, hogy melyik halad gyorsabban, de úgy tűnz, mintha állnánk egy helyben, már ki tudja, hogy mióta. . ja igen, és hát nem kifejezettn úri tátsaságban, bár Daubner, meg azt hinnéd a környék miatt, de nem. Az újfeudalizmus elhatalmasodó újgazdag rétege egy rakás nagyképű prosztó, a szemét, a műveletlenség uralja a hazát, és hát ők járnak ide a nagy házaikból a nagy autókkal a Daubnerbe, és te őket hallgatod kényszeredetten akármeddig. Azután nagy nehezen odaértünk egyszer, az eladólány kivételes képességekkel bírt, még a szőrnyű és állandó nyomás ellenére is kedves volt, mosolygós, udvarias. Mi nem elvinni akartunk húsz donoz torták meg két zsák sós süteményt, csak egy-egy Daubner-szeletet szerettünk volna megenni helyben, van is rá valami nyomorult kis lehetőség, a kis üvegezett félkörben álló asztalok vannak, mint az állófogadáson, kevés, a szemetes csordultik tele, meg asztalon hagyott használt evőeszközök is szép látvány, de a kis favillánkkal a papírtányérkánkból megeszegettük a pisztáciás csokimousse-t, meg én a málnás madártejes szeletkémet, a sütemények nem tehetek semmiről, azok kitűnőek voltak, aztán csendben elkullogtunk más tájak felé.

majd lesétálsz az országúton botladozva, mely járda nélkül szolgálja a közt, a múzeumig. Ott a hölgy a ház előtt a korlátra támaszkodva megkérdezi, hogy na, de jegyet vettem-e már? Miért, azt nem itt kell? De nem ám, le kell sétálni a gyárig, ott be kell menni a márkaboltba és ott. Na, hogy a görcs álljon bele a simaizmaiba annak, aki ezt a viccest kieszelte. . . lemegyek, megint az országúton, csak most az ellenkező irányba, portás kérdi, hová lesz a séta, hát a márkaboltba jegyért instállom, na jó, menjen annak a nagy vöröstéglás épületnek a háta mögé. . . odamegyek, még 15 méter, dísztelen, jeltelen kis rakodórámpa, oda kell felmászni, és az a pénztár. . . de ha már itt vagyok, hát nézzem már meg a márkaboltot is, mert attól jön meg az étvágy! Így hát megnézem azt is, egy ronda salgópolcos raktár. Jegyem birtokában aztán vissza a múzeumba, ott aztán, mint egyedüli kalandor, besétáltam a teret, itt-ott meggyönyörködvén a porcelánokat, Szász Endre emlékeit is, volt sok, amire emlékeztem, volt, amire nem, ott már békésen, kulturáltan, csendesen, elmélyülésesen telt az idő. A múzeum még mindig szép, de a logisztikus fazon, aki a rendszerelméletet tervezte is, utálja a turistákat nagyon.

Erre van kialakítva a zarándokház és a mellette lévő épület is. A temető, ami párszáz méterre fekszik onnan, magába rejt két csodarabbit is, azok azok, akiknek a sírja fölé kis házacskát (azaz óhelt) emeltek, ebben a temetőben kettő is van, egyik, a közelebbi a csodatévő gyógyító rabbinak és feleségének, a másik, hátul a temető falánál a fiúknak és utódjuknak, a következő rabbinak, és annak feleségének. . . mindkettőt alaposan áttanulmányoztam, itt lehet imádkozni és ücsörögni télen és nyáron, a sírhely fűthető és légkondicionáló is van bennük, valamint imakönyvek sora. Elég rendezetlen, azaz rendetlen benyomást kelt. A mécsesek csonkig égtek, szanaszét vannak. Adománygyűjtő perselyek vannak a falon, a két sírszerű koporsó pedig úgy néz ki, mint egy-egy óriási postaláda levélbedobóval, az imádkozó hívek a csodarabbik sírjánál felírják kívánságaikat egy papírra és bedobják ide a halott után, aki talán majd teljesíti is azokat. Különleges egy hely, én nem mulasztanám el a helyetekben a meglátogatását!