Jó és rossz értelemben egyaránt. Mert az 2021-ben azért enyhén kínos, ha egy étlapon tízféle étel készül csirkemellből. Viszont pozitívum, hogy továbbra is étlapon vannak a nagy klasszikusok, a halászlé, a haltepertő, a különféle harcsaételek. Kínálnak még többek között velővel töltött bordát és palacsintát, marhapörköltet, hogy csak azokat említsem, melyek különösen megdobogtatják a szívemet. A sörök a nagyipari multivonalat képviselik, de tartanak húszféle minőségi bort pohárra is kimérve és minőségi tömény-italokat. Mivel haltepertőt és halászlevet ettünk már aznap egy másik helyen (leírnám, hogy hol, de úgyis kimoderálják) szegediesen készült pontyot kértünk almás majonézes salátával. S ha már külön lapon figyelmeztettek arra, hogy ismét felvették a választékba a rántott borjúlábat, akkor abból is rendeltünk egy adagot. A rántott borjú- valamint sertésláb, akárcsak a rántott fejhús, disznófősajt, vagy véreshurka, nem akármilyen ínyencség és egyben fantasztikus sörkorcsolya. Ki, hogy van vele, de ha bármelyiket elém teszik, lelki szemeim előtt máris megjelenik egy korsó jó habtartású, színültig csapolt pils típusú sör. Mindkét étel megelégedésünkre szolgált, lehetne persze azon kötekedni, hogy vastagabb volt a panír az optimálisnál, vagy hogy nem volt elég szaftos a halhús. A szegedi elkészítés sűrű irdalással jár és szinte ropogósra sütéssel, tulajdonképpen a haltepertővel rokonítható a végeredmény. A házi jellegű ropogós kérgű friss bolti kenyérrel is meg voltunk elégedve, nem lehet elvárni minden fősodratú, csárda jellegű étteremtől, hogy maga süsse a kenyeret vagy kovászos kézműveset vásároljon. A kiszolgálás ezúttal is kitűnő volt. Pincérünk mosolygós kedves, kommunikatív, el sem mondtuk neki, hogy nem nyert meg minket az új dizájn. Maradtunk annyiban, hogy tényleg fiatalosabb. A Régi hídhoz címzett kisvendéglő stabil pont Szeged kulináris palettáján, a maga műfajában továbbra sem okoz csalódást.
