Egy boxba beültünk mi is. Magyaros a kínálat, csárdajelleg, gondoltam megrövidítem őket egy pacallal, biztos sok van nekik. Először húslevest kértem gazdagon. Nem nagyon soká meg is kaptam. Az idősebbik felszolgáló hölgy kérés nélkül hozott még kenyereskosarat, rajta egy kis tálkában csípős paprikát is, kiskanállal. Ez külön jól jött, mert a levesnek elég halvány íze volt. Mondhatnám, olyan semmilyen, unalmas. Egy fél kiskanál erőspaprika sokat javított rajta, de így meg olyan egyeníze lett, mint bármilyen más levesnek. Reményeimet hát a pacalpörköltbe vetettem. Hiába. Megkaptam, és az sem volt jó. Ha a leves halvány volt és vérszegény. akkor a pacal meg túl fűszeres, vastag zsíros lében úszó, kellemetlen. . . ráadásul a krumpli is. Nem tudom, mi a rossz egy vízben főtt, sós burgonyában, de ez rossz volt. Van az a pudvás ízű, nem kifejezetten étkezési célokat szolgáló krumpli, amibe néha belefut az ember egy boltban, ez valami olyan volt. Nem fagyott, nem hibás, szép, homogén krumpli és mégis van egy zavaró mellékíze. Hát, így jártam. Még csak azt sem állíthatom, hogy az étteremben főznek rosszul, mert a feleségem teljesen meg volt elégedve a neki kihozott camembert, aszalt szilva, édesburgonya. . . stb. kompozícióval. A hangulatra még csak rátett, hogy az első boxban ültünk, közvetlenül a pult előtt, és volt egy sor kéretlen dialóg, amit a rövidhajú felszolgáló úr a pultból folytatott egy másik ott dolgozó hölggyel, hogy ő mennyre ráb***tt valamire, vagy csak rá fog b**ni, de ezt kifejezést mindketten elég sűrűn használták, csak ez ütötte meg mindig a fülemet, Na, erre nem volnék kíváncsi egy étteremben. Szóval, ez a találkozás ezzel az étteremmel nem volt egy sikertörténet.