Olajozottan, vasfegyelemmel, de valami áldásos derűvel mégis. Persze, tudom, vannak irodalmi ősei is az ilyen típusú moziknak, elég talán magyar szerzőre, Molnár Ferencre és az Egy, kettő, három című darabjára utalnom. Még ha az nem étteremfőnököt, hanem bankvezért mutatott is be. Nyilván semmi nem megy erős csapat és kollégák nélkül, de érzi azt az ember, hogy hol lakozik egy-egy üzlet lelke. Na, ez köti össze a filmbéli Septime-t meg a Maurót. A valóságos és egyáltalán nem virtuális helyen is föllelhető az, aki erős egyéniségével ott magasodik a hát-térben, de néha még a pultnál is, és tetten érhető a fegyelmezettség és a rend. Ebből már nyilván sejtik, hogy Mauro Tenebruso élő személy, aki kicsit idegenes kiejtésével, jellegzetes, olaszos külsejével, széles mosolyával uralkodik a Balaton part egyik legjellegzetesebb és szerintem legjobb éttermében. Ez utóbbi kijelentéssel persze lehet vitatkozni, de mint minden olyan vendéglátóhelyet, amely nagyon egyéni, és nagyon karakteres, nagyon lehet szeretni is. Gyorsan leszögezem mindazoknak, akik nem ismernék, hogy idényjellegű az üzlet, kizárólag a nyári hónapokban tart nyitva, és hogy jövőre már nem olyan lesz, mint amilyennek idén látjuk. Húszéves fönnállása alatt ugyanis számtalanszor, szerintem hússzor váltott külsőt, pontosabban belső díszítést, felszolgálói egyenruhát és design-elemeket. Egyébként maga az épület is hihetetlen változásokon ment keresztül. Ide muszáj beszúrnom egy kis történetet. A dél-olasz származású tulajdonos történetét ugyanis, aki úgy érkezett Magyarországra, hogy megnyit és beindít itt üzletvezetőként egy pizzériát, aztán egy-két év múltán visszatér Itáliába. Na, ebből lett ez a most emlegetett húsz esztendő, a Zamárdi szabad strand nem is túl jó helyén álló büféjéből pedig a saját étterem. A büfében valaha öt asztalka állott – ma, nem is tudom, hány személyes a hely. De esténként sokszor így is ki kell várni egy rövid sort, mert elő-elő adódik, hogy teltház van. Amúgy nem csak enni lehet itt, hanem, mondjuk egy pohár ital mellett a nyugágyak valamelyikében ejtőzni, délidőben sziesztázni akár. És még van egy varázslat. A személyesség érzete. Amint belép az ember, legyen az reggel vagy este, jó pár pincér köszön rá hangosan, és persze olaszul, és ha Mauro ott áll vagy fut éppen, akkor szakít rá egy kis időt, hogy üdvözölje a betérőt. Mintha nem is telt volna el egy darab idő, mintha egymás mellől épp csak az imént álltunk volna föl az asztal, az étlap mellől. Az ám, az étlap! Az is változik évről-évre, tartalmában és külsejében, de természetesen sosem hiányoznak a klasszikus olasz tésztaételek, egyéb jellegzetes specialitások. Mindig van délelőtti falatoznivaló (itt az olasz parasztreggelit ajánlom jó szívvel). Ami az ebédet illeti, szerintem verhetetlen a hagymaleves, csodálatos a római módra készített sertés szűzpecsenye, a bolognai spagetti, a lasagna, a lazacos tészta (kérhető fél adag). A halételek neveit nem mind értem, de a számban érzem, hogy valami gyönyörűség „van legyártva” megint. Az italok közül az erdei gyümölcsös turmixot emelném ki, és persze a Mauro kávét. Vannak aztán mindenféle torták, van pult, vagy inkább téka, ahol elvitelre kínálják magukat azok az alapanyagok, amelyek egyenesen Olaszhonból érkeznek, így például a babkávé. De szándékosan nem akarok túl sokat fecsegni ezúttal mindarról, ami elénk kerül. Ne ez terelje el a figyelmet, hanem maradjon meg önökben, olvasókban egy precízen, óriási szakmai szigorúság (mindhárom szón egyforma hangsúly) mellett működtetett vendéglátóhely képe.