Különösen így van ez a kínai éttermeknél. Hát itt, ugyanez volt a helyzet, nem találkoztam mással, csak indonézzel, vagy valami nagyon rokon délázsiaival. Amikor bementem, az egyik asztalnál nők ettek, meg várták a kaját elvitelre, a másik asztalnál ebédelő fiúk kint dohányoztak éppen. Volt nő, aki hidzsábban volt. Később beszélgettünk a pincér sráccal a helyiek vallási szokásairól, mert fura volt, hogy a nők öltözködésükben muszlimok, a férfiak meg cigiznek felváltva és söröznek vígan. Hát erre csak kitérő válaszokat kaptam, de nem volt ezzel semmi baj. Azt mondta a srác. , hogy szigetenként változik. Na, de hagyjuk. . . az étlap színes, látványos, egy kicsit elhasznált is, a pincér srác végtelenül rokonszenves volt, szóval megbeszéltük, hogy én itt Rawont fogok enni, a képen látod, hmm, hát a valóságban más, mint a képen, szóval egy dolog a marketing, de nincs benne ennyi hús. Viszont különleges, kellemes, sűrű leve van, jár hozzá adag rizs is, meg csípős chili, de azzal vigyázni, mert tényleg gyalázatosan csíp! A rizst - úgy döntöttem - adagonként elmerítem a levesben, jó ötlet volt, meg enni is jó volt. Közben az indonézek átkiabálgattak egymásnak zavartalanul asztalok között, nem tudom, hogy ismerték-e egymást korábban, de olyan is volt, hogy egyik-másik átsétált valamelyik másik asztalhoz és beleevett az ott ülő kajájába. Hát nem is tudom. . . Én szaglásztam a mécsesemet, az edény alatt folyamatosan égett egy kis tipikus temetői mécses, a szaga is olyan volt, aztán inkább elfújtam, mert minek azt szagolni. Ez az egész hely egy visszafogott éttermi belső, inkább olyan gyorséttermi a pult, elegancia nincs, de a pulton van néhány tipikus indonéz dísztárgy, például azok a pálcikával mozgatott ismerős bábfigurák, ami náluk dívik. Egy mangólevet kértem a levesem után, tulajdonképpen jól is laktam, és nem bántam meg, hogy idejöttem. Nyilván máskor is kéne, és mást is kéne enni, mert azért választék még akad. Azután más fejkendős nők jöttek, én meg elmentem ebből az alkalmi közösségből.
