A közös kempingezést sem vállaltuk be a Balatonon. Persze kis hazánkban nem csak mi gondolkodtuk így, ezért számunkra megfelelő paraméterekkel szállást, programokat találni az „utolsó pillanatban” nem volt egyszerű. Egy baráti beszélgetés fordította figyelmünket Gyula városára. Az itt eltöltött majd’ öt nap minket ért hatásait, úgy gondoltam egy sorozatban írom le, hiszen minden napra akadt valami megosztani való. Negyedik rész: „Én nem tudom, maguk tudják …”
A harmadik nap volt a strandolásé. Az egész napot az élményfürdőben töltöttük, ebédre ott ettünk lángost az egyik pavilonban, majd hazafelé vásároltunk felvágottat és péksütit vacsorára. Ám ez nem bizonyult elégnek, hiányzott a meleg étel, így anyósom nélkül, elég későn és kellőképpen éhesen indultuk portyára az esti órákba. Sok minden már nem volt nyitva, vagy közel volt a zárás, és nem is találtunk négy szabad helyet. Így csöppentünk vissza a Bols pizzériához. Sajnos csak kint volt hely, így mi éheztünk, nem úgy a majd 100 szúnyog, aminek mi voltunk a vacsorája. De sebaj kitartottunk azalatt a 15 perc alatt, amire végre a főnök odalépett hozzánk. Elfoglalt volt, mert előtte a haverokkal beszélgetett. Az éhség nagy úr, kivártuk. Ám ebben sem volt köszönet, mert bár megkaptuk az étlapokat, folyamatosan azt hallgathattuk, milyen rengetegen vannak és biztosan közel egy órát kell várni a megrendelt ételekre. Mondom a kopogó gyomor sok tekinteteben felülírja a józan eszet, mi összenéztünk, flegmán legyintettünk, mit nekünk az a „pár perc”, csak ehessük. Kiválasztottunk két pizzát, egy adag milánóit és egy adag rántott sajtot. És vártunk, közben újabb adag szúnyog érkezett. Igen sokan zsörtölődtek e miatt, de talán mi a leghangosabban, mert kiderült a belső helyiségben éppen van egy szabad asztal négy főre. Még jó, hogy bementünk. Ami meglepett, hogy bent négy szabad asztal volt, tehát kb. 20-25 ember is elfért volna … És ekkor ért a második meglepetés. 20 perc elég volt az ételeink elkészítéséhez. Na persze nem véletlenül. Egy pizzériában csak van kéznél pár adag bekevert tésztaalap, és egy-két alap hozzávalót is könnyű rádobálni. A milánói szósz is többet látott fólia sátrat és üveget, mint kertet és napfényt, bár a gombaszeletek, talán a piacról valók voltak. A legnagyobb csalódás a sajtom volt. Vékony, kemény és hideg. A rizs pedig mellé talán nyitáskor készült, így elég száraz. Se lekvár se tartár, csak egy kis csészényi majonéz. Csalódottan lapátoltuk be a „vacsoránkat”, fizettük és távoztunk. Ide sem jövünk többet, az biztos.
