A közös kempingezést sem vállaltuk be a Balatonon. Persze kis hazánkban nem csak mi gondolkodtuk így, ezért számunkra megfelelő paraméterekkel szállást, programokat találni az „utolsó pillanatban” nem volt egyszerű. Egy baráti beszélgetés fordította figyelmünket Gyula városára. Az itt eltöltött majd’ öt nap minket ért hatásait, úgy gondoltam egy sorozatban írom le, hiszen minden napra akadt valami megosztani való. Harmadik rész: Egy kis vendéglő
Az első nap egy nagy séta közben csak nézelődtünk a városban, és próbáltuk kitalálni, hogy hogyan lehet a legjobban beosztani az előttünk álló pár napot, hogy minél többet láthassunk Gyula nevezetességeiből, de jusson idő a pihenésre és a strandolásra is. A második napra tettük a kastély és a vár látogatását. Későn keltünk, hogy a félpanziós reggeli utolsó órájának csemegéivel tudjuk megalapozni a napunkat, de a szállásunk első étkezéshez nyújtott választékairól már írtam egy másik értékelésben. A lényeg, hogy annyira jól laktunk, hogy feltöltődtünk energiával és így az Almásy-kastély minden kiállítását, még a tornyot is végig tudtuk járni. Ám a vár, azaza a folytatás előtt éreztük, hogy lemerítettük a készleteket, ebédelnünk kell. Most a legközelebbi helyre mentünk és ez a Family kisvendéglő volt a park szélén. Egy navigációs applikációt hívtunk segítségül és az vezetett oda minket. Addig csak egy jel volt a rajzolt térképen, ám amikor megláttuk, a régi idők, boldog békeidős kisvendéglői jutottak eszembe. A kockás abroszt keresve léptünk be a kerthelyiségbe és mivel a belső részben egy családi rendezvény volt, nem is mentünk tovább. „Jöjjön ki Óbudára, egy jó túróscsuszára; a kerthelységben sramli szól és ott lehet csak …” dúdolgattam magamban, mert a hangszórókból egy helyi adó ontotta a modern slágereket. A pincér kedves volt, az étlap bőséges, a kiszolgálás átlagos. Hagyma- és húslevesekkel alapoztuk meg az étkezésünket, hogy utána túrós csusza (Kivételesen nem én ettem. ), csirkefalatok, görög salátával és rizottó adjon számunka energiát a délutánhoz. Kávé és palacsinta, semmi extra. Az egyetlen izgalmas a számla megérkezésekor történt. Anyósom és a fiam éppen azt kutatták az interneten, hogy hol áll a forinthoz képest az euro árfolyama. Pont, amikor a pincér az asztalunkhoz lépett és letette a cechet, hangzott el anyósom szájából a címben olvasható kérdés: „Na mennyi? ” Mielőtt a fiam referálhatott volna találatáról, a pincér ijedten mondta be a számlánk végösszegét. Előbb döbbent csönd majd hatalmas kacagás következett. A felszolgálónk diszkréten elvonult a kártya terminálért és nem igen értette, a helyzetet. Pedig az ár nem volt eget rengető, sőt egy család számára kifizethető. A hely pont az, aminek látszik, egy családi étterem, egy vidéki kisváros sarki vendéglője. Köszönjük az ebédet és elnézést, a „kellemetlenségért”!