Sörpince Vendéglő & Étterem Gyula

A második fogásokra elég sokat kellett várni, de kár volt. A szűzérme ki volt klopfolva, agyon volt szárítva, kemény volt, rágós, hideg és élvezhetetlen. A hozzá tálalt fűszervaj nem is tudott ráolvadni, mert a megfelelő hőmérséklet hiányzott hozzá, azon kívül szerintünk margarinból volt, mert én elkövettem azt a hibát, hogy megkóstoltam. Igazán nem kellett volna, az íze kritikán aluli volt, és felragat a szájpadlásomra, a víz sem vitte le. A saláta viszont finom volt. A "szuvidolt" tarja borzalmas volt. Szintén kemény és száraz, elrágni, lenyelni alig lehetett, pedig igen jó fogaim vannak! Lehet, hogy csak divatból írták oda, hogy milyen módon készült, mert szerintem köze sem volt a sous vide elkészítési módhoz. Az uborkasaláta lelketlen volt, de legalább ehető, igaz a tejfel a közepén nagyon szomorúan festett. . . A zöldbors mártás. . . az valami fertelmes dolog volt, de legalább jó sokt adtak belőle. Valamiféle ételízesítő íze volt, talán leveskocka? Igaziból nem is vagyok rá kíváncsi. Mint a pincér sem volt kíváncsi arra, hogy meg voltunk-e elégedve az elfogyasztott ételekkel, mert megkérdezni csak azt sikerült, hogy kp vagy bankkártya a fizetési mód. Megpróbáltuk meggyőzni egymást, hogy azért annyira nem volt rossz, de nem sikerült. Mert elég rossz volt sajnos.

Vasharapás tekintettel lekezelően közölte, hogy csak hétköznap van, mintha bárhova is kiírták volna. Amikor kihozta a megrendelt italunkat, gyakorlatilag odacsapta a z asztalra, közben kiválasztottuk, mit kérünk. A kedvencem a marhasteak, nem is sajnálom rá a pénzt ilyenkor, meg is volt az ára. Azonban már akkor feltűnhetett volna, hogy nem kérdezte meg a pincér, hogy véresen, vagy átsülten kérem-e a steaket. Amikor kihozták, elsőre látszott, hogy itt problémák lesznek. 5-6 különböző vastagságú húscafat volt a tányéron, a zöldborsmártásban úszkálva. A mártás nem volt leszűrve, elég kellemetlen volt, ahogy a zöldbors darabok ropogtak. Amint felvágtam a húsokat kiderült, hogy egyik véres, a másik túlsült. Hála istennek marha volt, de nem steakhús, inkább talán maradék comb, vagy hasonló. Egy-két vastagabb darabot alig lehetett elvágni. Megettem, mert már nagyon éhes voltam, de borzasztó volt. Leginkább menzakajára hasonlított az étel, bár ott néha jobban főznek. nSoha többé nem megyünk ide, és másnak sem ajánlom. Kivéve ha ismerőse a pincérnek.

A környezet, a szökőkútakkal teli tér nagyon hangulatos, és a felszolgálás is kedves, udvarias volt. Az ételek, amiket rendeltünk már kevésbbé. A legnagyobb gond a főételekkel volt. Az étlap 2. legdrágább ételét rendeltük, libamájat, ami az egyik kedvenc ételünk, nem először ettünk, annak a minősége pocsék volt. Mintha egy gumit tálaltak volna fel, a késsel alig lehetett felvágni. Amikor megjegyeztük a felszolgálóknak, csak annyit mondtak, már a fizetésnél, hogy megnézték, kicsit talán tényleg túl lett sütve. Csalódottan, és felháborodottan jöttünk el az étteremből, és már sajnáljuk, hogy kifizettük az ételeket. A libamáj vagy fagyasztott volt, vagy a szakácsnak fogalma nincs, hogyan kell elkészíteni, de akkor meg kár a kezébe ilyen alapanyagot adni, vagy az étlapra egy olyan ételt feltenni, amit nem tud elkészíteni. Az már csak egy apróság, hogy a választott köret helyett a másik főételhez nem azt kaptuk, amit rendeltünk. A köretek óriási adagok, de íztelenek, magunk részéről senkinek nem ajánljuk az éttermet.

Egy napi menü hogy tud elfogyni egy órá-ig? Ez borzalmas. Korábban is jártam már így, akkor pont délben történt meg, ami még rosszabb volt. Szomorú, hogy rendszeresen ide járunk enni, és egy ilyen apró dolgot nem tudnak megoldani, pedig törzsvendégek vagyunk. Nem az a legfontosabb, de direkt megnéztem, hogy van-e még az étel, amit szeretek, mielőtt beültem volna, mert ha nincs, nyilván máshová megyek. Nagy csalódás volt ez az élmény. Az ételek finomak, de a pincérek és az étterem hozzáállása valami borzalmas.

A közös kempingezést sem vállaltuk be a Balatonon. Persze kis hazánkban nem csak mi gondolkodtuk így, ezért számunkra megfelelő paraméterekkel szállást, programokat találni az utolsó pillanatban nem volt egyszerű. Egy baráti beszélgetés fordította figyelmünket Gyula városára. Az itt eltöltött majd öt nap minket ért hatásait, úgy gondoltam egy sorozatban írom le, hiszen minden napra akadt valami megosztani való. 5. rész:
Beszámolóm végére egy olyan éttermet tartogattam, ahol az egy hetes nyaralás alatt kétszer is csillapította kis családunk az éhét. Azt gondolom, ez sok mindent elárul a helyről, az ételekről, a kiszolgálásról, az árakról. De kezdjem az elején. A harmadik nap egy kis hajóúton vettünk részt a Kőrösön. Elektromos busszal döcögtünk végig a városon, míg elértük a kikötőt. Azt gondolom, hogy aki megteheti, fizessen be, ugyan nem hosszú a program, de a látvány csodálatos. Városi (pesti) gyerekként azonnal megrohantak a tüskeváras érzések. A folyó közepén félúton egy hatalmas kanyart véve indultunk vissza Gyulára. Közeledve a túra végéhez hasunk korgása nem csendesen jelezte, ideje megtölteni. Most, akár csak az első nap, hiszen idén ez az egyetlen nyaralásunk, ismét bátrabban választottunk helyet, hogy csillapítsuk az éhünket. Így jutottunk a Sörpincébe. Vagyis, az étterem teraszára. Bár egy körforgalom van a szomszédságban, mégsem zavart az autók zaja, mert azt elnyomta a gyönyörű szökőkutak folyamatos csobogása. Az italok megrendelése után vettük csak kezünkbe az étlapot. Semmi extra, nem gurman fogások, semmi street food életérzés, nincsenek fine dining kostoló költemények. Egyszerű, hagyományos éttermi étlap pörkölttel és galuskával, húsokkal és köretekkel, előételekkel és levesekkel, savanyúsággal és tésztákkal, desszertekkel és kész ételekkel. Anyósom mégis tudott olyat kérni a pincértől, ami nem volt: főzeléket. Pontosabban kelkáposzta főzeléket. Eddig pompásan alakuló napunkra a most mi lesz? kellemetlen érzése vetett árnyékot, és a taposó aknáról lassan lelépő katona minden mindegy, de mégis reménykedő arcával vártuk a reakciót. Jómagam egy vendéglátó középiskola padjait koptattam négy évig, ahol megtanultuk a legfontosabbat: A vendégnek mindig igaza van. Ám azt nem oktatják, hogy az adott helyzetből hogyan kell okosan kivágni magunkat. Ezt ösztönből lehet csak jól csinálni. Ez volt az a pillanat, amiért valószínűleg a búcsú ebédünket is itt fogyasztottuk A felszolgáló fiatalember derűs mosollyal elnézést kért és cserébe meginvitálta a Mamát magukhoz, mert az édesanyja holnap ebédre pont ilyen főzeléket készít, fasírttal és az ő anyukája főztje a legjobb. A Mama mosolyogva biztosította a pincért, hogy ő is istenien készíti el a kelkáposztát, a fasírtja egyenesen mennyei (Ezt jómagam is megerősíthetem. ) és szívesen elfogadja a meghívást. Ám a holnap még messze van, így akkor egy jó pörköltet választana az étlapról húslevessel és egy pofa frissen csapolt sörrel. Az eddig benntartott levegőnk megkönnyebbült sóhajként szállt tova és mi is csatlakoztunk a felsoroláshoz. Amit akkor nem azt a második látogatásunkkor kóstoltuk, így húsleves, babgulyás, rántott sajt krokettel, sült hús burgonyapürével és rizzsel, milánói sertésborda, túros csusza és egy csülök landolt végül egymás után az asztalunkon limonádék, sörök, szódavizek és pohár rosé borok társaságában. Egyik nap sem távoztunk éhesen. Mondhatom, hogy az itt fogyasztott étkek voltak a nyaralásunk csúcspontjai és a megérdemelt búcsúajándékok az egy hetes nyaralás végén. Még soha nem jártam Gyulán. Csodás a város, gyönyörű látnivalókkal van tele, de enni csakis itt a Sörpincében érdemes. Köszönjük, hogy itt járhattunk.