két oldalt magas, meredek rézsü, földfal, megfordulni sem lehetett sehol. Hát mit van mit tenni, szépen, lassan, átkozódva lecsorogni hátramenetben a hegyről, tolatóradar csupa sár vagy por, az oldaljelzők meg egyfolytában sípolgatnak minden nagyobb fűcsomónak. Na, és amikor már azt hittem, hogy vége, megszabadultam, egy kiszélesedő térségben egyszerűen belecsúsztam egy nem látható árokba, amit a kamerák se láttak, kocsi oldalra dőlt, aztán se ki, se be, se tovább. . . nejem elszaladt segítségért, drága helyiek, csak gyűltek változó létszámban, aztán jöttek a nagy terepjárók, vontatóköteleket hoztak, motorok bömböltek, a motorházakból fekete füst dőlt, vontatókötelek szakadtak, de a kocsi csak nem jött ki. Aztán jött traktor, először ennek is elszakadt a kötele, de végül hozott az illető egy vastag acélsodronyt, elrugaszkodás, aztán kitépte a gyalázatból az autómat rendesen. Ez olyan egy-másfél órás nem tervezett program volt az idegösszeomlás szélén, de a karcolások dacára nagyon nagy kő esett le a szívemről. Hálálkodtam ezerrel, mondtam, megfizetek minden kárt, de ezek a derék emberek nem kértek, nem fogadtak el semmit. Azután az egyik helyi erő, akit sokat segített közben, kérdezte, hogy meg akarjuk nézni a kápolnát? Persze! Hát ő éppen oda megy, 50 méterrel arrébb egy nyugodt. békés, járható úton felmentünk utána a kápolnához, tényleg sima út vezetett volna odáig, ha tudjuk, merre van. Itt aztán kiderült, hogy ez egy kis kegyhely, évente kétszer is tartanak itt istentiszteletet, mellette van egy fából készült harangláb, és itt állja az időjárás viszontagságait már nagyon régóta.
